Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XIX.
Pimasz a hajtásokban gyönyörűen fogta a disznókat. Szívósan, kitartóan, bátran. Egyszer majdnem rajtavesztett. A nagy kiterjedésű cservágás közepén mély árok húzódott, de már rég benőtte a sok gaz, inda, gyökér. Abban tanyázott egy nagy kan, amire Pimasz rátalált. Elszántan fogta, éles nyeffenésekkel jelezte, hogy jöjjön már valaki ide, de gyorsan, mert itt van az, amit keresnek, itt van a hatalmas öreg disznó, és nagyon csúnya fogak állnak ki a szájából! Csaholta, kerülgette, bele-belemart a hátsórészébe, majd hirtelen elugrott, amikor felé vágott a remete. Ám a szűk, akadós helyen kurta kis lábaival csak elhibázott egy szökkenést, és az éles agyarak végighasították az oldalát. De nagyon. Már a meredek szélén csúszott feléjük az egyik puskás, amikor éleset visított szörnyű kínjában. Péter bácsi rögtön tudta, hogy nagy a baj. Az elugró disznót meglőtték, ám a kiskutya ott feküdt, ahol az előbb még forgolódott, harcolt a disznóval. A hasfalán arasznyi metszett rés, amin kibuggyantak a belek. Nyöszörgött fájdalmában és rémült tekintetével gazdáját kereste. Péter bácsi letérdelt mellé, és kedvesen becézgette.- No! Mi lelt? Megcsapott az a csúnya? De még hogy! Mi lesz most velünk kiskutyám? És bizony nem sok kellett volna hozzá, hogy kicsorduljon a könnye, úgy sajnálta hűséges társát. Az eközben odaérkező vadásztársak látván a szörnyű sebet, arra biztatták, hogy a nagybeteg kutyát ne hagyja szenvedni, lője agyon! De Péter bácsi meg sem hallotta ezt a kegyetlennek tűnő, de jó szándékú javaslatot, mert miközben beszélt a kutyához, gondolatai irtózatos iramban keresték a megoldást.- Lője már meg azt a szerencsétlen párát, ne nézze a szenvedését! - szólt valaki újra.- Nem lehet. Mit mondok majd otthon! A kis unoka nagyon szereti, hogy ölhetném már meg! - dadogta halkan, s a szíve majd megszakadt kedves barátjának tragikus helyzetétől. Ledobta a kabátját és húzni kezdte magáról a jó meleg, puha, öreg pulóverét, ami még legénykorában volt divatos, a „vé nyakú” twist pulóvert. Kapkodásában azt sem vette észre, hogy kalapja a fején van, a pulóverrel sodorta le, úgy nyúlt utána az egyik hajtógyerek. A pulóverre ráhelyezte a kutyát, s óvatosan begöngyölte vele. Mint egy pólyás babát, vagy tán még annál is óvatosabban ölelte magához, és indult vele a gyülekezőhely felé, ahol az autók álltak. Puskáját, kalapját a társak vitték utána.- Guszti komám! Hazavinnél-e minket? - fordult egyik idős, kedves vadászbarátjához. S talán épp azért hozzá, mert a régi barátról feltételezte az együttérzést, a megértést, hisz jól tudta, hogy az öreg asztalosmester lelkében ugyanolyan érzések fakadnak, mint az övében. Az örökösen mosolygós, állandóan viccelődő Guszti bácsi, szó nélkül bólintott s már nyitotta is a Moszkvics ajtaját.- A hátsó ülésre tegyed és fogjad útközben! Az a fontos, hogy a belek nem szakadtak ki - vigasztalta barátját. Ez volt az első olyan biztató szó, az első olyan jelzés, ami reménysugarat jelentett, hogy talán jobbra fordulhat a most még végzetesnek tűnő helyzet.- Nem, a belek épek, azoknak semmi bajuk, csak el ne vérezzen addig! De ne rohanjál, hogy ne rázzuk a szerencsétlen kis jószágot - szólt előre Péter bácsi, miközben fogta, simogatta a könnyes szemű cimborát. Az pedig tekintetét le nem vette gazdájáról. Már nem sírt, nem nyüszített, nem nyöszörgött, csak nézésével fohászkodott, szinte könyörgött a gazdához, a társhoz, a baráthoz. Mintha azt mondaná: ne hagyj elpusztulni, még jó lenne veled sétálni tavasszal is! Gizus néni épp a savanyúbab rántását kavargatta a szuterénben berendezett kis konyhában, amikor az autó megállt a ház előtt. Természetesen Péter bácsit okolta a történtekért, s miközben nagyokat jajongott, „mi lesz most szegény kis Pimasszal, mit mondunk majd az unokának”, a Péter bácsi felé kilőtt mérges nyilak is sűrűn és szaporán röpködtek.- Fel nem tudom fogni, hogy egy ilyen öregembernek ne legyen annyi sütnivalója, hogy ezt a pöttöm kis kutyát ráengedi a böhöm nagy dög disznajára! Még jó, hogy meg nem ette! 8 IX. évfolyam 12. szám - 1999 december
