Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 11. szám - VERS, PRÓZA - H. Barbócz Ildikó: Kő-gyertya
Látta, amint a kutyák a védtelen Ráróra támadtak. Amikor a közelükbe ért, a négy vicsorgó szuka rögtön utána eredt. Az egyik a farkába csimpaszkodott. Azt egyetlen jól irányzott rúgással jobblétre szenderítette. A többi óvatosabban közeledett. A ló két lábra állt, és hagyta, hadd ugráljanak a patája után. Egyetlen harapással elzavarhatta volna őket, de nem engedte ki a fogai közül a füvet. Úgy forgott hát, hogy a lábukra taposson. Esteledett, mire a három kutya beismerte vereségét, s nyüszítve elsomfordáltak. A ló lábából, szügyéből is folyt a vér, de a szájában ott tartotta az enyhülést hozó fücsomót. Odaballagott Ráróhoz, elé tette, és megbökte az orrával.- Itt van, cimbora, elhoztam neked. Egyél! Most már nem történhet bajod. A másik azonban nem mozdult, nem válaszolt. Patájával gyengéden megbillentette a fejét. Csak ekkor látta, hogy a torkán mély seb tátong. Atharapták a kutyák.- Lónak születtél, Rárónak neveltek - mondta szomorúan - és látod, amint kilehelted a párádat, te sem lettél több, csak döglött ló. Hát akkor már százszor inkább a farkasok, mint ezek a nyüszítő szukák! Érted, mit mondok, te döglött ló?! Letette mellé a füvet, és lehajtott fejjel elballagott a szürkület homályába burkolózó erdő felé. CH. ‘'Barbócz Ildikó talán egy sziklából szakadt le talán a patak sodorta ki vagy egy ösvényen gurult elém fehér üzenetekkel, szürkén, s kezembe szelídült könnyedén most fényt ad és meleget körültáncolja szívemet medúza-táncban elmerülve füstkarikák szállnak föl, egyre föl a légbe 10 IX. évfolyam 11. szám - 1999. november
