Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: A fecskevezér
társainak nekimenne, ütlegelné, csípné, marná vagy lenézné őket? Hallgatnának-e rá, ha folyton háborúságba, viszályokba keverné népét, netán eladná, „elügyeskedné” az orruk elől saját haszon fejében az élelmüket, ha nem tudná, hogy legfőbb kötelessége és érdeke szolgálnia népét, mert különben mindnyájan elpusztulnak? Ha szúnyogadót, molyadót, légyadót, nünükeadót kellene leróniuk, közben pedig nem tudnák mivel táplálni fiókáikat...? Ha ezért tiltakoznának, de a fecskevezér nem hallgatna rájuk...? Sőt még a fecsketanulókat is agyonadóztatná, nehogy zavartalanul felnőhessenek...? Mindez képtelenség, ugye, teljes képzavar, mondom magamban. Az állatok között ilyesmi nincs. Pedig az ember keveset tart felőlük. Ha szidja a társát, olykor lekezelően állatnak nevezi. De ha a másik oldalra nézek, nem tudom nem meglátni Nérót, Caligulát, Rettegett Ivánt, Hitlert, Ceaucescut, Enver Hodzsát, Pinochet tábornokot... és itt megállók a sorban... szükségtelen folytatnom, úgyis érti mindenki. Hol van hát a baj? A fecskenyelv fejlettebb az emberi kommunikációnál? A fecsketársadalom különb a mienknél? Ők közelebb vannak az éghez, az isteni birodalomhoz, csak mi vagyunk ilyen földhözragadtak? Mit nem tudunk mi? Természetesen kiválasztódni... egymáshoz emberséggel szólni... a nálunk különbet el-nem-gáncsolni... a közösség érdekét a sajátunk fölé helyezni, s belátni, hogy enélkül elbukunk... vezérként nem felfuvalkodni... mások szabadságát tiszteletben tartani... bunyómeccs helyett társadalmat játszani... Nézem a gyakorlatozó fecskéket. A szemem könnybe lábad. Talán ma látom őket utoljára az idén. Egy kívánságot fogalmazok meg: milyen csodálatos lenne, ha a friss, tavaszi széllel, a tavasz ifjító varázsával jövőre elhozhatnák nekünk az egyetértés csodáját, az emberi társadalom megújhodását is! Eger, 1995. október 6. Új Hevesi Napló 65
