Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Vallomás Rákócziról II.
sérült a magyar önérzet, nem tudtuk fölhasználni Európa érdekében tett szolgálatunkat a haza javára. Létünk valósága soha nem érte el lehetőségeinket. II. Rákóczi Ferenc száműzetésében tudatos szelídséggel, hajthatatlanul és belső békével szívében arra törekedett, hogy végre, végre Magyarország érje el sorsának jó irányú optimumát. Ha Rákóczi jelenében ez nem is sikerült, mindez aranytartalék a mi időnkben. Úgy léphetünk a harmadik évezredbe, hogy gyümölcsöztethetjük eleink, Szent István, IV. Béla, Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és nemzedéke országos fontosságú, egyetemes érvényű tetteit. A mi időnk érkezett el fölismert igazságunk gyorsuló-gyorsított testesítésével. Sarkalatos törvény, hogy mindezt csak mi, kizárólagosan mi magyarok érhetjük el önmagunknak, nemes céljaink földerítésével és maradéktalan, megvívott gyakorlatával. Naggyá lehet a magyar nemzet a XXI. században, ez a magaslat egyedül tőlünk függ, attól a tizenötmillió magyartól, aki öt világrészen él, dolgozik, alkot - hazánkban és a nagyvilágban. Rengeteg az egyezés, a hasonlóság, ismétlődés a folytonosságban. II. Rákóczi Ferenc egykor be akart lépni a jezsuita rendbe, ahogy később Ady. Mindketten saját ösvényükön maradtak, bár az elmélkedés a fejedelem napi gyakorlata lett, ezt a belső megvilágosodást 1716-ban Franciaországban, a kamalduli kolostorban vallomásai írásáig fokozta-folytatta. Száműzetése 1711-ben, a szatmári béke után közvetlenül kezdődött. Első állomása Lengyelország. A bujdosó Rákóczi ekkor még erőteljesen reménykedett személyes sorsa, a nemzet ügye jobbra fordulásán. Bízott Nagy Péterben, a lengyel szomszédság támogatásában, a francia király szövetségben. E szálak gyengültek, halkultak. Ekkor a fejedelem krónikás bujdosótársa, egykori hadapródja, Szathmári Király Adám, aki 1717-ig követte hűséggel II. Rákóczi Ferencet, akkor az ő engedélyével tért vissza hazájába. Leírja, hogy amikor Szinyavszkyné tizenhárom esztendős lányát keresztelték, „az étel után éjfélig mindétig tánczoltak az Urak.” Rákóczi a vidámságban is igazi férfi, még plátói álmainak is enged, hiszen a naplóíró szerint „éczaka háltunk egy faluban a M. Asszony Szinyefszkyné Udvarházánál”. Mérték, mérték, de nem flagelláns a nagyságos fejedelem, roppanását gyógyítja azzal, hogy „felséges Urunk is a F. Czárral s a többi Musqua urakkal s Lengyel Urakkal a Várasban levő Korcsmára mentek, holott is késő estig boroztak. ” Váljék egészségükre s különösen II. Rákóczi Ferencére, mondanánk, ha a mesék időgépén visszautazhatnánk azon térbe, azon időbe, ahol e mulatozás kerekedett. Semmi túlzás persze, e dorbézolástól mentes jókedv a nagyságos fejedelem lelki egyensúlyát őrizte. Dráma, tragédia mindenütt támad. 1711. december 28-án írja az egykori apród, hogy „Igaznak referálták Felséges Urunknak, hogy a nagy szélvészben a Tengeren 120. kereskedőhajó mindenestül fogván vesztett el, akik is Danczkai Hajók voltának, senki sem tudja, hová lettenek! ” Mindez rossz előjelet jelzett a további hajóútra, s ha nem is megkönnyebbülést, de fölismerést, hogy a romlás egyetemes, nemcsak a magyar hazát fenyegeti veszély, a romlás egyetemes, minden hely, az összes idő nézőpontja, legyen az XVIII. vagy XX. század - Zágon, Munkács, Toran, Párizs, Rodostó telített bánattal - könnyekkel és mosollyal. Szathmári Király Ádám Franciaországig kísérte a fejedelmet immár Rákóczi ezredeseként, ő, aki szépírásban, rajzban is jeleskedett, s túlélte urát, itthon halt meg 1752- ben. Krónikaírásban a szolgálatot tőle Mikes Kelemen vette át még nagyobb írói magaslaton a „Törökországi levelekében. Jelleme, sorsa, helytállása, méltósága, mértéktartása, tárulkozik föl a „fejdelemnek”, ahogy régies helyesírással és megszólítással Mikes Kelemen II. Rákóczi Ferencet megnevezi. Ami különös, ezen túl: Megdöbbentő, az a mélységes tisztelet, mellyel Új Hevesi Napló 31
