Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XVII
A Mikófalvi-lapos közepén patak folyik szinte megfelezve e hatalmas, valóban lapos, széles völgyet. E patak az évszázadok során való rendszeres kiöntéseivel töltögette fel és egyengette ilyen simává ezt a területet. És ez a jó minőségű öntéstalaj adta a lehetőséget a mezőgazdasági művelésre, mert kiválóan termett itt minden, s már nagyon régóta. A völgy végében — attól talán egy szűk kilométerre — pedig ott a Villó-hegy. Az Egercsehibe vezető, a Mónosbél felé futó müút, valamint az Alsó Viliói tanyát átszelő dűlőút által határolt, vágásokkal, sűrű fiatal fenyvesekkel és öreg csertölgy erdővel borított, nehezen járható, azaz háborítatlan vadrejtő, kiváló terület. Ám ez a háromszög alakú, csaknem ötszáz hektáros, igen jó terület már a szomszéd társaságé. Ott mi nem vadászhatunk. Viszont onnét a vad a mi területünkbe vált át, ha van miért. És van. Volt is mindig. A Kittenberger Kálmán által szerkesztett, 1930-as „NIMRÓD”-ban Borsodi László tanító szenvedélyes, jó vadász és kiváló vadászíró, aki Tamaleleszen élt, de ezen a területen is gyakorta vadászott, leírja, hogy a Villóból rendszeresen váltott át szarvas és disznó a mikófalvi rétre. Mert itt müveit parcellákban várta a búza, a kukorica, a napraforgó, valamint a patak friss ivóvize és dagonyái. Innét reméltük mi is a disznók érkezését. Hisz ennek a távolságnak a megtétele a disznónak nem gond, sötétedésig kióvatoskodik a sűrű széléig, onnét meg már egy félóra alatt vidáman átkocog a patakpart sásos takarásának védelmében a búzáig. A falu szélső házától gyalog ballagtunk végig a földúton. Ráértünk. A nap még a horizonton tétovázott, a gyenge szellő szemből érkezett - szándékainknak épp megfelelően. Az út alatt, azzal párhuzamosan húzódott a búzatábla, vagy háromszáz méteres szélességben, egészen a patakig. A patakon túl pedig legalább ilyen széles sávban sáros, nádas rengeteg. A rét végét füves domb zárta, fölötte a távolban a Villóhegy sűrű erdejének sötétzöld sávja. Onnét kellett érkezniük a disznóknak. Legalább is mi ezt gondoltuk. A búzatábla végénél ácsorogva épp azon tanakodtunk, hogy az út mellé, vagy a domb valamelyik apró bokrának takarásában telepedjünk le, amikor csaknem a patak szélén, tehát a búzasáv túloldalán két fekete pontot, aprócska sötét foltot fedeztünk fel. Őzekre gondoltunk. A kereső távcsövön keresztül aztán minden kétséget kizáróan ráismertünk a békésen táplálkozó süldőkre. A nap még most csúszott a látóhatár alá, a lővilág tökéletes, a disznók meg benn a búzában. Hihetetlennek tűnt. Mire a váratlan és szokatlan látvány okozta csodálkozásunkból felocsúdtunk, már rá is jöttünk a ritka jelenség magyarázatára. A Vilió hegyből átváltó disznók, miután nyugodtan jóllaktak a finom csemegéből, nem vonultak vissza az erdőbe, hanem a patakon átgázolva bevették magukat a sáros, mocsaras, kiváló takarást adó nádrengetegbe. S mivel ember erre igen ritkán jár - akkor is csak ott, ahol mi álltunk -, azaz a pataktól néhány száz méterre, az éhes gyomor már most kihozta őket. A nyugodt táplálkozás, a magabiztos, higgadt viselkedés elárulta, hogy ez már néhány napja rendszeresen így történik. Cselekedni kellett. A szél felőlük fújt, azzal nem volt baj, ám innét az útról a nagy távolság miatt lehetetlen lövést leadni. 12 IX. évfolyam 6. Szám -1999. október
