Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 7. szám - Gángoly Attila: Lázár átka
sem lehetett volna közelebb csalogatni, s néhány lépés után a magát fölvilágosultnak tartó Flaccus is lemaradt, aki pedig a Mithrász-hiten éppúgy durván gúnyolódott és röhögött nemegyszer, mint a szidok láthatatlan Jehováján. Egymagám óvakodtam oda Lázárhoz - mert ki más is lehetet volna az istenadta? -, s karnyújtásnyira letelepedtem mellé a szikkadt rögökre. Jó darabig egyikünk sem szólalt meg. Tetejébe ez a földhözragadt, csupa rongy júdeai gazdálkodó úgy tett, mintha észre sem venne engem, a római birodalom hadseregének tisztjét. Egész közelről szemügyre véve még túlvilágibb jelenség volt, ámbár nem olyanformán, ahogy a kísérteteket festi maga elé a lidércektől űzött emberi képzelet, hanem inkább azonképp, ahogy a sírkamrák üregeiben rothadó és bomló tetemek túlvilágiak. Ócska köntös borította porhüvelye nagyon is kézzelfoghatónak tetszett, jóllehet, Darius kincséért sem érintettem volna meg. Talán rosszul láttam az árnyékban, de úgy rémlett, mintha nyakának és csuklójának bőre alól férgek kandikáltak volna elő, amelyek ott éltek a húsában, akár a holtakéban a kukacok. Amennyiben így állt a dolog, nyilvánvalóan valamely súlyos betegség tünetei lehettek, s föltételezve, hogy a kór ragályos, irigykedve pillantottam embereimre, akik biztos távolban kuporodtak le egy fügefa lombja alá kockázni. Lázár még ekkor sem adta tanűjelét, hogy törődne velem vagy bármi mással, ami a világon történik. Egykedvűen, hovatovább együgyűen bámult maga elé, komor merevséggel, keskeny, fehér száját összepréselve, megközelíthetetlenül. E pillanatban az orrommal is fölfogtam jelenlétét - amely mégiscsak eviláginak volt mondható -, megérezve, hogy ennek az embernek szaga van. Nyugtalanságomban jól hallhatóan nyeltem egyet. Roppant kínosan kezdtem érezni magam, némán szidalmazva parancsnokomat, amiért engem küldött Betániába, ahelyett, hogy személyesen jött volna el ehhez a megnevezhetetlen kórságban senyvedő alakhoz. Mert úgyszólván azonnal megértettem, hogy az említett szag nem holmi illatszer felhője (nehéz is lett volna elképzelni erről a koszlott földmívesről a drága kenetek használatát), és nem is a mosdatlanság, piszkos köntös vagy trágya bűze - hanem merőben más. Igyekeztem szájon át lélegezni, miként a dohos katakombákban és penésztől- salétromtól büzlő pincebörtönök mélyén szokás, noha gyomrom így is folkavarodott. Amennyire csak lehetett - hogy azért hallótávolságon belül maradjak -, arrább húzódtam, mindegyre a puszta földön kucorogva, ahová még katonai köpenyemet sem terítettem le. Ekkor vettem észre, hogy Lázárt az állatok is elkerülik. Míg a környező lombkoronákban madarak tucatjai lármáztak, addig az ő feje fölött üresen bamállottak az ágak, s furcsamód egyetlen baromfi sem tévedt a közelébe, holott a falu teli volt velük. Kőhajítás- nyiról morogtak rá a girhes ebek is. Legyűrve émelygésemet, szívem szerint magam is fölpattantam volna, hogy intve az embereimnek, dolgom végezetlen eliszkoljak, hátra se nézvén Betániára. Az oldalamat furdaló kíváncsiságon túl azonban itt tartott a híres római fegyelem, a világhódító légiók fegyelme - no meg önérzetemmel sem fért volna össze, hogy megfutamodjam egy zsidó elől (még ha nem mindennapi zsidóról van is szó). Mivel nem állt szándékomban óraszám üldögélni egy olyanfajta lény mellett, aki halott az emberek között és eleven a holtak birodalmában, köszöntésképp így szóltam hozzá:- Üdv néked, betániai Lázár, ki ismered a másvilág titkát és szolgálattévőd Kháron, a révész... 24 IX. évfolyam 7. szám - 1999 július
