Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - KÖZÉLET - Wolfgang Kraus: Európa jövője
félreismerték. Az emberi természetnek ez az alapvető félreértése sokakban ugyan hatalmas lelkesedést váltott ki, az eddig hasonló mértékben elő nem forduló katasztrófa azonban megmutatta, hogy a valóságtól idegen idealizmus sokkal rombolóbb hatású, mint a pragmatizmus, amely a tökéletlenségek közül kiválaszt egy viszonylag használhatót, és azt próbálja megvalósítani. A radikális szocializmus funkcionáriusai hamarosan olyan tapasztalatokra tettek szert, melyek erőszakos manipulációkra, embertelen módszerek alkalmazására csábították őket, végül mindez egy bűnös rendszerbe fajult. Ennek a rendszernek félreismerhetetlen következményei voltak az élesen meghúzott szögesdrót-határok. Ami egykor Spártában és Kínában a kínai nagy fal megépítésével lehetséges volt, az a tömegkommunikáció, az elektronikus média, a televízió vagy rádió, a telefon és számítógép korában huzamosabb ideig kivitelezhetetlen. Túl kicsi lett a föld ahhoz, hogy olyan birodalom jöhessen rajta létre, amely ellentmondásba kerül az emberi természet törvényeivel, a minden bizonnyal tökéletlen, ám emberi pszichológiával. Lenin kényszerintézkedéseinek és Sztálin tömeggyilkosságainak korszaka után az utópista kommunista rendszeren belül a súlyos hibák ijesztő tömkelegé került nyilvánosságra: korrupció, hatalomvágy, bűnös egoizmus, bűnözés, a pártpozíciókkal történő önkényes visszaélés. Mindez sokkal erőteljesebben jelentkezett a marxizmus- leninizmus országaiban, mint a nyugati demokráciákban. Mindenek előtt azonban a gazdasági színvonal tekintetében maradtak el ijesztő módon ezek az államok a demokráciák mögött. Ha hiszünk abban, hogy miután összeomlott a kommunista birodalom és felszínre kerültek az óriási politikai és gazdasági problémák, egyfajta istenítélet születik a demokrácia javára, azzal naivan és veszélyes módon leegyszerűsítjük a helyzetet. Bár hozzátartozna az istenítélet lényegéhez, hogy a legfőbb igazságot a történelem igazolja, ám a történelemnek még semmiképpen sincs vége. Naivitás lenne hinni abban, hogy egy tetszőleges ponttól kezdve nem várhatók további világtörténelmi események. Éppen a demokráciában élő pragmatikusnak kell váratlan meglepetésekkel, értelmetlen eseményekkel, lehetetlennek tartott fordulatokkal számolnia. A történelem nem ér „véget”; a mozdulatlanság időszaka után - amely a nyugat számára nem volt kényelmetlen -, majd ismét mozgásba lendül. Nagy politikai események megítélésekor is a legveszélyesebb csapdákat állítjuk saját magunk számára. Mivel saját életünk rövid időtartamú, hajlamosak vagyunk arra, hogy befejezettnek vélt történelmi fejezetek végére pontot teszünk. A fontos kérdés az, hogy teszünk-e pontot, és ha igen, hová. 1941 elején úgy látszott, semmi sem tudja megakadályozni Adolf Hitler győzelmét. 1945-ben azt lehetett gondolni, hogy a szövetségesek, azáltal, hogy diadalt arattak, elhozták a politikai egységesség és a békés fejlődés időszakát. Helyette mi következett? A berlini válság, a koreai háború, a kubai válság, a vietnami háború ideje alatt dúlt a hidegháború, és az atombomba árnyékában veszélyben volt az egész világ. A nyugati demokráciák kommunista birodalom felett aratott győzelme után sem lenne helyes pontot tenni, hiszen a mozdulatlanság évtizedei után a történelem drámai módon kezdődött el újra. Nincs alattomosabb időszak a cél vélt elérése vagy az úgynevezett győzelem utáninál. Az önelégültség veszélyes módon elfeledteti velünk azt, hogy egy látszólag tiszta győzelem új, teljességgel kiszámithatatlan mozgalmakat idéz elő. Csak a jövő vesztesei élvezik a győzelmet. Új Hevesi Napló 63
