Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Losonci Miklós: Vallomás Rákócziról
méltóságnak az az őrzött-növelt ereje sűrűsödik benne, melyet Pásztor János Rákóczi szobra, Berlioz Rákóczi-indulója és Liszt Ferenc XV. magyar rapszódiája is testesít. Erős a családfa, a gének - a Rákóczi-vér a nagy fejedelemben jutott a csúcsra. Előtte I. Rákóczi György a biztató kezdet, utána Rákóczi György, Rákóczi József - a fiai - már a romlást idézik. II. Rákóczi Ferenc a testi, lelki, szellemi tetőzés. Változnak és változhatnak az idők, Rákóczi hite és meggyőződése, tántoríthatatlansága töretlen marad, ahogy azt Köpeczi Béla és Várkonyi Ágnes pontosan érzékelte: „1711 februárjában Rákóczi elhagyta Magyarországot, ahová soha többé nem térhetett vissza. A bujdosás nem rezignált beletörődés és félreállás volt, hanem a fejedelemnek és vele maradt társainak kísérlete arra, hogy újból kirobbantsák a szabadságharcot, vagy békés úton megnyerjék Erdélyt valamely külső hatalom segítségével. Rákóczi azért megy Lengyelországba, hogy I. Péter cárral és II. Ágost lengyel királlyal találkozzék, s megpróbálja őket rávenni, hogy szembeforduljanak a Habsburgokkal”. így történt, ami nem történt. A család emelkedő magaslata, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, a gének ekkor kaptak nagy föladatot a történelemtől, s ők mindhárman megtették azt, amit megtehettek. Az összehasonlításból kitűnik, hogy Széchenyi István 1815-ben a tolentinói ütközetben megsebesült, párbajban két alkalommal is megsérült Brüh kapitány és Esterházy Károly részéről. Bőrkelevények kínozták és reumatikus fájdalmak, több fertőző betegségen is átesett, emésztési panaszokról is beszámolt Naplója, fogágybetegsége is sok szenvedést okozott Széchenyinek, akinek hipochondriája állandósult, depressziója végzetessé vált, miközben köszvény és vesehomok is kínozta. II. Rákóczi Ferencet elkerülték a testi nyavalyák, egészséges maradt, ahogy följegyezték róla: „Rákóczi fejedelem bár folytonosan vereséget szenvedett, mindig új erőre kapott”. Rákóczi mindvégig kiegyensúlyozott marad, sem kín, sem öröm, sem vereség, sem diadal nem billentette ki lelki egyensúlyából. Kodolányi jól jellemzi IV. Bélát, aki ezer kudarcában a szomorúságról kérdező őrálló katonának - hogy mi bántja - csak ennyit válaszolt: „Sömmi”. II. Rákóczi Ferenc sem korholta csatavesztés után Bercsényi Miklóst. Egy szót sem szólt, mert emelkedett szellem volt, a Mahabharatából ismert Judhistira utóda, akit kizárólag az erkölcs igazsága kormányzott. Akinek a hatalom gyönyörűség, előbb-utóbb zsarnokká silányul. Akinek a hatalom teher, az az igazi király. Ebben a magatartásban II. Rákóczi Ferenc Marcus Aurelius örököse. Nyugodt, rendíthetetlen ember, mint Johann Sebastian Bach. II. Rákóczi Ferenc is lovagolt a Garant partján, ahol ásás közben „sok emlékre és feliratra találtak, ezek azt jelezték, hogy Marcus Aurelius idejében ez a hely egy légió elsáncolt táborhelye volt”. Marcus Aurelius elmélkedései, Szent Ágoston és II. Rákóczi Ferenc vallomásai gondolati mélységükben, méltóságteljes nyugalmukban egybecsengenek. Az ő jelleme is csönd. Különösen 1711-ben, amikor minden elveszett. Porban a fejedelemség, porban a hazáért és szabadságér kibontott zászló, de a lét még magasabb kategória az életnél, még a históriánál is, s az nem semmisült meg, az soha nem semmisülhet, hiszen a létezés mindannyiunk iránya. II. Rákóczi Ferenc Judhistira egyetemességét hordozza megnyugvásában, amikor minden elveszett, terebélyesült alázattal és türelemmel. Minden elveszett? Semmi, hiszen Rákóczinak és szabadságharcának is köszönhetjük, hogy él a nemzet, erősödik a magyarság. Mányoki Ádám Rákóczi portréján látható az aranygyapjas rend szalagja, mely nem lendített a haza sorsán. Sem a spanyol, sem a francia király, sem Nagy Péter orosz cár, sem a szultán, sem a lengyelek nem segítettek. Rákóczi mindent megtett, hogy szabadok legyünk, de lehetőségeink vesztésén sem riadóztatta Új Hevesi Napló 37
