Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 7-12. szám (1999)
1999 / 9. szám - VERS, PRÓZA - Kaló Béla: Agenda: a 70-es évek
cXaló c'Béla Aty&n&cv: a/ 70évei'</ A 70-es évek egri évei sokunk számára a szabadság ejaculatio praecoxai voltak. Az egri főiskola (nevezzük csak így puritánul és gyöngéden) több hallgató tagja volt betű- vetést-füveket-vajákolást ismerő borbély és seborvos, korcsma- és piceklub-töltelék, a hősi előidők hírnöke. A proletármilliók öntudatra ébredésének korában (forradalmakon és álreformokon átsántikálva) Hell Pista barátunkat azért „vágták haza” fél évre a kies Vlagyimirból, mert a nagy orosz éjszakában erős maligánfokok vodka-gőzében a világba ordította, hogy „Halál a megszálló szovjet fasiszta csapatokra!” Már akkor költő volt, ahogy azóta már nem („Elkártyáztam a gyenge szívem, suhogasd le a szoknyád hajnal”), később a televízióban is lehetett látni, s ma kisebbség- és etnikumkutató, kissé messzire kerülve az általa leírt soroktól: „És elérkezik a Nova Terra. Földig csapódó havas fenyőágakkal, zúzmarával, az erdő csilingelő téli muzsikájával, legyen!” Pista, a démon du midi, az éjszaka démona volt, míg a Kanadát megjárt Dobog Béla (költőnek, rádiósnak indult, Torontóban megjelent verseskötetéhez Fáy István, a neves kanadás Fáy Ferenc fia írt előszót) az albérletek polgárpukkasztó sampion ásza, az egykori renegát és dzsentrisen bohém líceumi kandidátus (ma államtitkár, de csitt!) first-bérlője, „kit bokránál fogva ültettek a földbe, s még beiszapolni is elfelejtették”. Cseh Karcsi, a monogám Casanova, kinek csudálatos dolgai voltak, nászágyból sietett a ravatalhoz (kissé morbid, de értsd: jóízű szeretkezés után kellett temetésre mennie, s ezt egy canzonéban meg is énekelte) vékony, pengeéles alkathoz igazító 1 Ion kabátban, egy borsodgeszti bürger franciás arisztokratizmusával. S persze ő is költő, ma is. S aztán a Kazinczy-érmes Valentin Zsuzsa, az egykori színházi karnagy tehetséges és arany-szívjóságú lánya, éjszakai csatangolásaink és vitáink állandó társa. Meg a többiek: a dohánygyári pillangók, a Grill túlglancolt vendéghölgyei, a pincérek (zsokék ezúttal nem), egyfajta reinkamált krúdys létforma velejárói. Nincs nosztalgia - de mi mintha a kegyelem köldökén csüngtünk volna. A minket fölvigyázó és jelentő spicliknek könnyű dolguk volt. Mindig ugyanazt kellett jelenteniük: semmi excentrikusság, csupa napi könnyű penzum: nők, irodalom, vodka és Radeberger. Tanárainkat kicsit-nagyon szerettük is, talán. „Les savants et les ánes au milieu” - tudósok és szamarak a középre, ahogyan Napóleon mondotta volt Egyiptomban, katonáit rohamra vezényelve. Pepe bácsi, a törpe, Pásztor tanár úr (akit mi nagyon kedveltünk, s a magunk módján őt magát tartottuk a tizennegyedik aradi vértanúnak), vagy a szédületes tudású Pócs Tamás, Chikánné, Raisz Rózsa, s a literátusok: Bitskey, Lőkös, Cs. Varga, vagy a historikáról Nagy Jóska bácsi, Kávássy, szegény Bohony. A szakestek, a felejthetetlen hangulatú vacsorák (apró epizód Cumi bácsiról, a neves középiskola tanáráról, aki leginkább Szép Ernőre hasonlíthatott: „Uram, az Orly repülőtérről jöttem, Indira Gandhinak adtam el vonatokat!” - s mindezt kalaplevétellel, egy őszbe csavarodott egzaltált filozófus egyszerűségével. Az élet olyan grasziőz és rövid. Eger - mint az eszmei ki mozdíthatatlanság utolsó erődje (alighanem ez a fogalom a katolicizmus sine qua non-ja, mondja ezt egy nem-hitetlen, én) ez a papos-turistás, kis- és 30 IX. évfolyam 9. szám 1999 szeptember
