Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim V.
Az előirányzott négy hét itt is hamar lepergett. Visszafelé Neuchatelen és Luzernen át utaztam, hogy Svájcnak ezeket a tájait is megismerhessem. Neuchatel kedves, szelíd városka a hasonló nevű tó partján. A magas hegyek messze vonultak tőle, dimbes-dombos tóparti környéke semmit sem tartogat a szabványos svájci vadregényes jellegből. Nyáron majdnem kihaltnak tűnik, mert az élet pezsgését egyetemének zajongó iijúsága jelenti. Éppen az ellentéte Luzern. Égbenyúló sziklás hegyek karéja veszi körül nyugat felől - közülök büszkén emelkedik ki a Pilátis, s az amőba-szerűen tagolt Vierwaldstádti tó vize mossa alsó házsorait s kéklik be messze, ere is, arra is a hegyek közé. Kifogytam pénzből s időből, mire erre a gyönyörű helyre értem, így reggeltől estig tudtam csak maradni. Vonatom valamikor este 9 óra körül indult. Telihold volt. Ahogy a pályaudvar felé tartottam, a Tó felülete ezüstfolyóként csillogott tova a távolban, a hegyek szinte testszerütlenül olvadtak bele opálos kékségükben a ragyogó égboltba. A Tó partján félkörben a város - a házak itt is, ott is világító ablakaikkal - mint valami nagyon sejtelmes, nagyon légies operadíszlet részlete bútt meg csendesen a gyönyörű kép balsarkában. Álltam mozdulatlanul - mint amikor az ember nagyon figyel, hogy jobban lásson és jobban beszívja fülébe a csendet - nyitott szájjal. De az idő sürgetett, a képtől válnom kellett, én tehát, hogy mennél messzibbre toljam ki az elszakadás pillanatát, háttal tettem meg az állomásig hátralévő párszáz lépést, mint a gyerek, ha a távolból elhangzott parancsszó elhívja játszótársaitól. A salzburgi szokványos pihenőnapok alatt úgy élveztem szabadságom óráit, mint finom étel utolsó falatait. (Sfrrnma JMpok, jJíégEÜt Egy nyár kiesett a külföldi utakból. Szívem akkor kezdett először jelentkezni s így akkor az orvosom tanácsára az 1932-vel végződő tanítási év nyári szabadságát Balatonfüreden töltöttem. 1933 nyarára azonban újból úti terveket szőttem, s ezúttal a francia Alpokra esett választásom. Egyrészt mivel a Lac Léman svájci partjáról látott Haute Savoie s a távoli Mont Blanc már felkeltette kíváncsiságomat, másrészt mert Petrelongo Ida egyik nővérének a Chamonix-tól nem messze fekvő Mégeve alpesi üdülőhelyen volt panziója. Mivel pedig már hosszú ideje kísértett a gondolat, hogy Olaszországba is tegyek legalább rövid lélegzetű kirándulást, útirányomat Velencén, Milánón és Torinón keresztül szabtam meg. Izgalmassá az út akkor kezdett válni, amikor a karsztos hegyeket, ahol az első világháborúban annyi magyar vér öntözte a mészköves sziklákat, magunk mögött hagyva, mozdonyunk Trieszt felé kanyarodott le a hegyoldalon, lábunk alatt felragyogott az Adriai tenger kékje, s benne ott zöldellt a part mellett Miramare sziget-kastélya. A néhány órai trieszti tartózkodás csak arra volt elég, hogy megbámuljam a kikötőben horgonyzó óceánjáró hajókat s figyeljem azt a sürgést-forgást, amivel a teherhajók ki- és berakodása jár. Azután már folytathattam is az utamat Velence felé. Sokszor csalódás éri az embert, ha valamitől nagyon sokat vár. így voltam az „Adriai tenger királynőjével” is. Annyit hallottam, annyit olvastam róla, hogy a valóság nem tudta a képzeletem-alkotta sémát teljesen kitölteni. Új Hevesi Napló 15
