Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim V.
'Hassola holtán Püífnliu útjaim* Jitóájc II. Az ismétlés nagyszerűen sikerült. Kissé később indultunk hazulról, úgyhogy derengett már, mire a menedékházhoz értünk. A magunkkal hozott reggeli elfogyasztása után mindjárt rá is vágunk a csúcs felé vezető keskeny kis ösvényre. A napot még nem láttuk, de sugaraival már megvilágította a szemközti csúcsokat. Azután a szikrázó fényözön a csúcsoktól lassan lejjebb ereszkedett, hogy a sziklaoldalak a szivárvány minden színében ragyogjanak. Csodálatosan szép, gyönyörű látvány! Egyre keskenyebb ösvényünk persze nem engedte, hogy önfeledten csak ennek a hajnali fényözönnek bámulatába merüljünk. Ugyancsak vigyázni kellett, különösen nekem, akinek hiányzott a szükséges hegymászó tapasztalatom, hogy jó helyre rakjam a lábam. Nemegyszer olyan fordulókhoz jutottunk, ahol pár száz méternyi meredek sziklafal szélén jártunk. Egyik ilyen fordulónál nem jól jött ki a lépésem, nem az a lábam vált szabaddá, amellyel a kiugró sziklafal-adta lehetőségek között lépnem kellett volna. Akkor egyszer komoly félelmet, majdnem rémületet éreztem. De azután az előttem haladó M. Grandjean útmutatásának megfelelően sikerült egy gyors sasszé-szerü mozdulattal lépést változtatnom, s túl voltam a veszélyen. Fele úton járhattunk a hegy lába és a csúcs között, amikor az első gyopárt találtuk. Innentől kezdve azután minduntalan szemünkbe ötlött, persze legtöbbször a legnyaktörőbb helyeken. De olyan ingerlőén, olyan csábítóan mosolygott le az emberre a maga hamupipőke-egyszerűségében, sziromleveleinek puha piszkos fehérségében, hogy igen nehéz volt ellentállni a kísértésnek. Ekkor értettem meg, miért kell a svájci újságokban szinte állandó rovatot vezetni azokról, akik gyopárszedés közben nyakukat szegik. Óvatosan, nehogy magam is szaporítsam az áldozatok számát, de mégis elég vakmerőén, nehogy az én gyűjteményem nagyon elmaradjon M. Grandjean és a zürichi diák csokrétájának nagysága mögött, én sem mulasztottam el azoknak a szálaknak a letépését, amelyeket meg tudtam közelíteni. A csúcs közelében már alig fért volna több belőlük a balkezembe. A csúcsról majd levitt bennünket a szél. Nem is tartózkodtunk rajta pár percnél tovább. De megérte a fáradságot s a megelőző sikertelen kísérletet az a látvány, amely körülöttünk, mélyen alattunk, velünk egy vonalban és nálunk magasabban a távolban kínálkozott. Délkeletre a Rhone völgye, északra a Diableret kopár tömbje s a lábunk alatt feneketlen mélységek, szinte függőlegesen eső sziklafalak, kőgörgetegekkel teli völgyek... Csak forgott az ember egy helyben s nem tudta, min állapodjék meg tekintete. Most már azt is meg tudtam érteni, hogyan válhatik a hegymászás életre szóló szenvedéllyé. Minden fáradságot, veszélyt megér a felszabadultságnak az a semmi máshoz nem hasonlítható érzése, ami az embert a horizont kitágulásához s a tekintet akadálytalan távolba-számyalásakor eltölti. Mennyire érthető, miért olyan szabadságszeretők a hegyi népek: mert a szabadság egyenlő szemükben a csúcsokról átfogható hegyek, völgyek képével, a három dimenziójú korlátlan mozgással, a szabad levegővel, amit a viharoktól ostromolt hegyeken magukba szívnak. Ők naponta edzést tartanak szabadságból, akárcsak a zsarnokság alatt nyögő országok rabszolgaságból. Az ő gerincük lassanként hajthatatlanul egyenessé merevül, a modem rabszolgaság eszme-béklyóinak hálózatába taszítottaké meg képlékennyé válik. Új Hevesi Napló 13
