Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tüskés Tibor: Költészet és kegyelem II.
vén hajós. Most már tudom, / mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő deszkákon is... / Mindig volt egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé röpített.” Ha van, ha lehetséges a keresztény reménynek modem költői megfogalmazása, akkor alighanem az egyik legszebb vallomás Rónay „hajós” verseiben lelhető föl. Tékozlás napjai, utolsók már az évben! Aranyló pénzüket pergetik az akácok, s hull a dió. De ez a tisztás, ahol állok, még csupa zöld. S még nem fogy a remény sem. (Tisztás) A költő életének hatvanadik évébe lép, a „kinti”, a „valóságos” idő és a szubjektív, a belül ézékelt idő szinkronba kerül egymással. Az ún. öregkori lírának nagy hagyománya van nálunk, gondoljunk Arany lírájára vagy a kortársak közül Keresztury Dezső kései verseire. Rónay György hozzájuk képest is szuverén költő, az öregkor élményeit egyéni módon éli meg. Ismeri az öregkor, az elmúlás kísértéseit, a lemondás, a beletörődés mozdulatait, a zárat rázó kéz kapkodását, a handabandát, a félelmet a rátörő betegség miatt, a magány, a Nagy Tél, a végleges Csönd fenyegetését, Az infarktus félálmait, Egyre gyakrabban betegeskedik, kórházba kerül, otthon lábadozik, a bútorokba kapaszkodva jár, segitő kezeknek van kiszolgáltatva. A versek terjedelme megrövidül, töredékeket, „szálkákat”, sóhajokat, apró, emblematikus sorokat vet papírra. A versek feszültségét a tömörség, a sürítettség adja. A forma most is a tökéletes, megmunkált, cizellált, de az érzés, amit megfogalmaz a költő, fájdalmas és tragikus. Előjönnek a gyerekkor emlékei, a „gyökerek”, az idő két sikját vetíti egymásra, a jelent és az eltűnt időt, a múltat és az „azóta is”-t (Önéletrajzi töredék, A nagy staféta, A tantestület feloszlatása, Férfikor, Kakucsi rózsák, Térkép). Epikus elemeket sző a versekbe, s ezeket mély érzelmekkel, erőteljes lirai „felhangokkal” kisérve fogalmazta meg. Apró rezdüléseket, megfigyeléseket tartalmazó négysoros strófákat ír, s ezekből a négy évszakra épített versciklusokat formál. Jellemző, hogy az évszakok hagyományos rendje (tavasz, nyár, ősz, tél) helyett ő a szemlét az ősszel kezdi és a nyárral fejezi be; az ő évszaka a nyár, a fények, a színek, a munka, az érlelés, a termés, a betakarítás ideje. Búcsúzik, de nem lázad. Hallja a hívó szót, de megköszöni, hogy gazdag élete volt. Ismeri veszteségeit, a szeretet hiányát, de boldog, mert megadatott neki „kivágatásomig teremni”. Szigetre szorult, csönd veszi körül, de meg tud vigasztalódni. „Korán esteledik. De az ég most is csupa csillag. / Hiába szöktél el, fiatalság.” {Hiába). „Nem félek tőled, Vallató... / Amig élünk, ritkítjuk a bozótot... / Ne félj, Szél. Én se félek. A hullámok halandók, / de a hullámzás halhatatlan.” {Október Szárszón) „Hurok les? Kegyes nyíl suhog? Sebaj. / Csillag vezet, s az igazság a vértünk.” {Holdnak). A kereszt motívuma egy-egy pillanatra már korai verseiben fölbukkan; költészetének meghatározó jelképévé, a szenvedés szinonimájává az érett költőnél válik, akkor, amikor már egy teljes élet tapasztalata van mögötte. Ott látja a terhet a vérrel verejtékező, a keresztutat járó Jézus vállán, tudja, hogy a szenvedés vállalása teremti meg a sorsközösséget Jézussal („Te hordozod értem. Én hordozom érted.”), de más tudni ezt, és más naponta megélni öregen, megtapasztalni a betegség terhét cipelve. A történelem ismerőjeként fölmutatja a jelet az inkvizíció áldozatainak kínjában, Johanna alakjában {Metszet), a költő Zrínyi Miklós sorsában, Mohács tanulságaként, 1944 visszatérő képeiben {A sisak, Harminc év Új Hevesi Napló 35
