Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 4. szám - Az idő sodrában
5/7z idő sodrában Minden évszak meghozza a maga változásait és felmutatja vagy legalább felcsillantja értékeit a bámészkodó kortárs előtt. Mitől és miért változunk? Mert a világ természete az örök körforgás, a folytonos mozgás, a fáradhatatlan erők mindenkori ösztönzése. Ha akarjuk, ha nem, menni, s lépni, mozdulni kell, különben óhatatlanul lemaradunk a kor sürgette változások izgalmas rendjétől. A lemaradozók pedig olyanok, mint az iskolában a bukott diák: ha nem akkor tanulják meg a leckét, amikor kell, bizony, megbűnbődnek érte. Vannak életünkben örök értékek, életre szóló kapcsolatok, és a velük járó felelősségeink nem évülnek el soha. Természetesen nemcsak a családon belül kell keresni ezeket, bár a legfontosabb kötelékeink ezt jelentik. Minden ember felelős minden emberért, jóllehet, ezt nem mindenki tudja. Tetteink mindnyájunkra kihatással vannak, bár ez sem tudatosul mindenkiben, különösképpen a felelőtlenül gondolkodókban, a másokat semmibe vevő embertársainkban nem. A kereszténységben, az emberi nagyközösségekben mégis társaink ezek a szerencsétlenek, Isten egyaránt gyermekeinek tekinti őket is. Mit tehet hát a többi? Szenvedjen némán, szótlanul, egyetlen hangos szóval sem tiltakozva az ellen, amit ellenünk, az emberiség többi gyermeke ellen elkövetnek? Vagy lázadjon hangosan, csapjon épp olyan zajt maga körül, mint ezen kevésbé müveit társai? Forduljon emberi vagy az égi bírákhoz? Mi a helyes válasz? Mindnyájan vérmérsékletünk szerint cselekszünk válsághelyzetekben. És mindnyájan másként vállaljuk (vagy hárítjuk) a következményeit. Vannak felelős és felelőtlen emberek, döntések, válságkezelések. A végeredmény viszont ugyanaz: előbb-utóbb mindnyájan hivatalosak leszünk az égi bírák elé, ahol minden hazugság, szépítés, álszenteskedés hiábavaló lesz. A kereszténység a Megváltó feltámadását ünnepli ismét. Hamarosan kétezer éve lesz annak, hogy Isten Fia közénk érkezett és elvégezte földi küldetését. Vajon Ő is mérlegelt naponta ugyanúgy, mint mi, gyarló, esendő és hitvány földi társai? Kételkedett-e döntései helyességében? Voltak-e lelki válságai, önmarcangoló pillanatai? Nem tudhatjuk, csupán sejtjük, hogy akinek olyan óriási hite volt, és akinek egy pillanatig sem volt kétséges földi küldetésének mibenléte, az nem ingadozott annyit, mint a ma embere itt a földön. Hogyan lehet olyan bizonyosnak lenni önmagunkban és céljainkban, eleve elrendelt küldetésünkben? Az utat egy Hang súgja meg mindnyájunknak, csupán figyelni kell rá. O ad választ minden kétségünkre, ha sírunk, Ő vigasztal bennünket, ha úgy érezzük, mindenki elhagyott minket, O az, aki felemel és nem hagy földre roskadva, magányosan bánkódnunk. Kié a Hang? Van, aki sajátjának hiszi. És van, aki megijed tőle, mikor először hallja különös rezgésekkel megcsendülni, lelkében rezonálni. És van, aki egész életén át süket és érzéketlen marad, mert csak a saját zajongására, békétlenkedésére, dühöngéseire figyel. Pedig mindnyájunknak joga és lehetősége van az Égi Válasz meghallásához. Csupán a füleinket kell megnyitnunk. Mindenekelőtt pedig a szívünket, a lélek rezdüléseit kell hallhatóvá tennünk mások számára. A süket csendből, a hallgatás síri némaságából, az önkéntes számkivetettségből ez a feltámadás az emberi létben. A jóra fordult élet ad lehetőséget arra, hogy az Örök Élet felé elindulhassunk. Ha ezt mindenki megértené, az lenne a legszebb változás. Új Hevesi Napló 3
