Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)

1999 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim VI.

Amikor a vigyázatot igénylő, törmelékes részből kiért, még egyszer visszafordult s visszaintett a viruló alpesi rózsák között álló, elszomorodott lovagjára, azután futott társai felé. Én meg ott maradtam egyedül - s többé semmi örömet sem leltem sem a havas hegy­óriásban, sem a jéggé meredt folyóban, sem a köröttem pompázó virágokban. Ahhoz, hogy valami számunkra szép legyen - döbbentem rá -, nem elég az objektív szépség, szívünknek is ki kell nyílnia, hogy magába tudja fogadni. Nem elég a szemgolyó lencséje, sárga foltja - a lélek élmény-érzékeny lemezére is szükség van rögzítéséhez. Ott álltam még egy darabig, szívemet szomorúság ködje lepte el, s nagyon- nagyon egyedül éreztem magam. Ez a kirándulás már Mégeve-i tartózkodásom utolsó szakaszára esett. Párizsban is akartam még vagy tíz napot tölteni. Amikor Párizsba érkeztem, olyan párás meleg fogadott, hogy még éjfélkor is lucs­kos volt az emberen az ing az izzadástól. Nem is bírtam ki néhány napnál tovább. Az Ady- tól megénekelt „Szent Mihály útján” búcsúztam a várostól, s szemem könnyes volt a szo­morúságtól. Mintha csak megéreztem volna, hogy vége ezeknek a távoli nyugaton tett ba­rangolásoknak. Ekkortájt már valuta-nehézségek is mutatkoztak. Most is csak úgy tudtam franc-t szerezni, hogy Szilber Józsi vállalatának egyik francia pilótája Budapesten átvette az én pengőimet s egyik francia bankban ennek megfelelő értékű franc-t deponált számomra. Összeköttetésen és ügyességen múlt tehát - ha volt is az embernek kis félretett pénze -, sikerül-e majd valutát szereznie. Lerövidült párizsi tartózkodásom fejében meghosszabbodott azonban salzburgi pihenésem időtartama. S ez sok szép élménnyel kárpótolt. A Festspiel-ek még javában folytak, s mivel Gretl az ünnepi játékok rendezőségé­nek vezetője mellett mint titkárnő tevékenykedett, mindig kaptam tiszteletjegyet. Ennek kettős előnye volt: nem került pénzbe s az első sorokba szólt. így azután több hangverse­nyen s néhány nagyon szép színielőadáson is részt vehettem. A Monschberg falához illesztett kis „Faust-város” színterén láttam egy nagyon szép Faust-előadást. Paula Wessely Gretchen-alakításának egy-két jelenete most is emléke­zetemben él. Milyen mesterkéletlen egyszerűséggel, milyen szelídséggel hangzott szájából, amikor a nyugalmát vesztett leány lassan sodródik a kétségbeesés felé: „Meine Ruhe ist hin, Mein Herz ist schwer, Und ich finde sie nimmer und nimmer mehr!...” De a legnagyobb, legmaradandóbb élményt a Festspieleknek már akkoriban is hagyományossá váló Jedermann-előadása adta. Hofmansthal ezt a darabot a gazdag ember haláláról régi népmesék és középkori, ún. iskoladrámák alapján írta, a témához illő archaikus német nyelven. A darab tárgya rövi­den ennyi: Jedermann (Akárki), a gazdag ember lakomára készül. Édesanyja kérő szóval figyelmezteti, gondoljon már lelki üdvösségére is, ne csak a földi örömökre. Érzi ugyanis közeli halált, s olyan megnyugvás lenne számára, ha fia jó útra térne. Amikor az anya elbú­csúzik tőle, életerős fiát is megcsapja a halál sejtelme. Elgondolkodva, révetegen maga elé nézve fogadja kedvesét és meghívott vendégeit. Üdvözlő szavai is fonákul hangzanak, át- meg átszövi őket annak érzése, hogy a halál ott settenkedik körülötte. A vendégek hangula­ta lassanként mégis emelkedettebbé válik, s Jedermann maga is - felejtve rémképeit - bele­veti magát a pillanat-nyújtóttá örömökbe. Ekkor áll mögéje a Halál s csontkezével szíve felé nyúl. Jedermann esdve kéri, csak egy óra haladékot adjon, hadd keressen magának az alatt útitársat, aki Isten ítélöszéke elé kíséri. A Halál teljesíti kérését. A lakoma megriadt résztvevői közül addigra alig maradt pár személy az asztal mellett, Jedermann most ezekhez 20 IX. évfolyam 3. szám - 1999 március

Next

/
Oldalképek
Tartalom