Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Markó Marulić: Juditnak, a szent özvegynek históriája horvát versekbe szedve
Marko MaruCic ^nöititnli, a éftent öjíiegíjnefi Ijiötomjn Ijomót öctfiichfic Sjcötie * Ötödik ének Holofemész akkor övéinek nyomba' ily parancsot adott: „Kincses kamarámba vigyétek Juditot, hol kincseim óvja, rejtve a világtól, erős zár és lakat; hogy most már bizonyos, kétség nem fér hozzá, nem lesz véres ostrom, s miénk lesz ez ország; éteknek s kenyérnek, amit nékem hoztok, legjavát mindennek őnéki adjátok.” De Judit azt mondta: „Nem szeretném, lelkem épp most meggyalázva, megbántani Istent, szívesen enném azt, amit idehoztam miként előbb mondtam, s egyben óhajtottam, ezzel is kérlelve én Mindenhatómat, adja a kezedre híres országomat.” „Mit cselekszel akkor - mondja néki amaz -, ha étked mind elfogy, hogy táplálod magad?” Judit fogadkozik, és nevetve mondja, élelmének felét el nem fogyaszthatja, s nem nyughatik addig - kezeit mozdítja - amíg be nem végzi, ami szíve vágya. Nyitják már a bárók hálóház kárpitját, sok selyem takarót ágyon széttakarván, így szólnak: „Asszonyom: íme búvóhelyed”, ő meg csak ennyit mond: „Jól van, most mehettek!” Aztán még azt kérte: éjjel mondhassa el, a házból kijőve, imáit szép csendbe', s senki ne kérdezze: „Hová igyekezel?” majd meg visszatérve: „Hol jársz ily késéssel?” Holofemész mindezt megengedte néki, a kapuőrségnek parancsot adott ki: ezek itt mindketten, Ábra is, Judit is, három nap s éjjelen mehetnek sétálni. Mentek is mindennap, le a folyó mellé, csendben tisztálkodtak, midőn volt sötétség. Aztán imádkozott: kérte a nagy Istent, adjon szabadságot, s mentse meg a népet. * Marulic eposzának első énekét lapunk 1998. októberi számában közöltük 10 IX. évfolyam 3. szám - 1999 március
