Új Hevesi Napló, 9. évfolyam, 1-6. szám (1999)
1999 / 2. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Együtt vagy külön?
mozgalmait, s hogy megakadályozza a háború elmérgesedését. Az immáron eredeti nagyságára zsugorodott Kis-Jugoszlávia, azaz Szerbia utolsó bekebelezett államocskája Koszovó, melynek megtartásához ő is foggal-körömmel ragaszkodik, s ezért az emberiség történetének egyik legvéresebb háborúját vívja ellene (Más kérdés, hogy melyik terület eredetileg kihez tartozott. Európában hányszor változtak az államhatárok az elmúlt évszázadok alatt? Ki emlékszik ma már arra, hogy Ausztria például nem is létezett az Anschluss után?). Tehát mihez is kell viszonyítanunk mit? Szóval napjaink amerikai paradoxona ismét hallatott magáról: a közelmúltban playboy-ként elhíresült amerikai elnök minden katonai és humanitárius segélynyújtás után kinyilatkoztatja, hogy ők voltaképpen nem is támogatják Koszovó függetlenségét. Az ember füléhez emeli a kezét és megkérdezi: jól hallottam? Akkor meg miről szólt az egész ügy, a demokrácia és a népek önrendelkezési jogának hangoztatása, világgá kürtölése közben? Egyetlen észszerű érv szólhatna mindezek magyarázatára: a birodalmával már nem, de atomarzenáljával még mindig rendelkező orosz állam fenyegetőleg lép fel azokkal szemben, akik az ő pártfogoltjait támadják. A pánszláv szellem jegyében a dementia minden jegyét mutató Jelcin elnök keblére öleli Milosevicet, de vajon minek szellemében tekinti édes fiának Szaddam Husszeint? Clinton elnök pedig mivel fogja megmagyarázni azt, hogy egyszerre Orwell kommunista hőseivel ért egyet, azaz minden állatot egyenlőnek tekint, de egyes állatokat még egyenlőbbeknek? Vagyis Koszovóban ki van kivel, és ki van ki ellen? Vagy ez mindegy, lényeg, hogy minél több fegyvert lehessen eladni? Elszomorító dolog azt látni, hogy már a nagyhatalmak sem tekintik presztízskérdésnek azt, hogy korábbi nyilatkozataikkal szöges ellentétben álló dolgot ne jelentsenek ki. Az uniók széthullásának következménye nem az lett, hogy a „keleti vezérek” zárkóztak fel és kulturálódtak volna a művelt nyugat vezetőihez, hanem ezzel ellentétes tendencia látszik uralkodni napjaink politikai életében: a korrupció egyre szélesebb körökben terjed a nyugati világban is. Vagyis egyfajta kiegyenlítődési jelenség mutatkozik meg világszerte. A világ dolgaiban tájékozódni kívánó átlagember viszont tájékozódási pontokra vágyik. Tudni szeretné, vajon együtt vagy külön érdemes-e tovább alakítani népe sorsát? Ha a függetlenség mellett dönt, úgy érzi, mellőzni fogják, szankciókat alkalmazhatnak ellene, illetve egy agresszívebb nagyhatalom könnyebben bekebelezheti és rendelkezhet sorsa felett. Ha viszont önként hajtja fejét a rabigába, nem becsülik, lenézik, lekezelik és ki fogják zsákmányolni. Tehát attól tart, bárhogyan döntsön is, a nagyhatalmak mindenképpen kockát fognak vetni a feje fölött, és esetleg pillanatnyi, kicsinyes szándékok szerint fognak dönteni róla és népéről. Mindez egyszerre igaz és nem igaz. Történelmi ismereteink azt sugallják, hogy a kicsi országokon valóban csak úgy vonultak keresztül-kasul más népek csapatai. Ugyanakkor itt, Egerben nem árt megemlíteni, hogy egy éppen győztes korszakát élő, agresszív nép óriási hada sem volt elég ahhoz, hogy a hazafias érzelmektől fűtött és talán katonailag jól képzett, maroknyi sereg megállíthassa az oszmán előretörést. Akkor nem volt kérdés az együtt vagy külön. Ma pedig az a leginkább megfontolandó és mindenképpen mérlegelendő kérdés: vajon lehet-e hinni olyan népek szószólóinak, melyek megtűrik a legmagasabb köreikben is az erkölcsi lazaságot, a hazugságot (melyet szépítve igazat-nem-mondásnak hívnak), és valóban csábító-e az olyan szövetkezési lehetőség, mely számunkra semmit nem garantál, csupán a belépést. S ha később meggondoljuk magunkat, csak háború árán léphetünk ki a baráti karok marasztaló öleléséből...? Együtt vagy külön...? 74 IX. évfolyam 2. szám - 1999 február
