Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - VERS, PRÓZA - Bassola Zoltán: Külföldi útjaim (naplórészlet)
PiilfülM útjaim (Franciaország II.) Estefelé értem St. Brieuc-be. Utam egyenesen a gimnázium "censeur"-jéhez (olyan tanulmányi vezetőféle) vezetett, akihez ajánlólevelem volt. Mivel St. Brieuc - várakozásommal ellentétben - nem közvetlenül a tengerparton, hanem tőle kb. 6 kilométerre fekszik, azt a kívánságomat adtam elő neki, nem lehetne-e a tengerparton letelepednem. Monsieur X - elfelejtettem a nevét - a Phare nevű kis szállodát ajánlotta St. Brieuc fiirdőtelepén. Éppen sikerült még a kis keskenyvágányú vasútnak aznapi utolsó vonatát elcsípnem, ami St. Brieuc és a tengerpart között közlekedett. Erősen sötétedett, amikor a tengert - magas sziklapartjáról a "falaise"-ről megpillantottam. A tarajos hullámok ott morajlottak a sziklák alatt, s a hatalmas víztömeg a távolban az éggel olvadt egybe. A levegőben sirályok vijjogtak, s az itteni késői tavasz ismeretlen illatait szívtam magamba, amint táguló tüdővel lélegeztem. Bal kéz felől nagyon messze egy világítótorony fénye gyűlt ki s aludt el egyenletes időközökben, s a tengeren itt is, ott is halászcsónakok lámpái tartottak a part felé. "Ez hát a tenger!" - suttogtam megilletődve. Azután, hogy klasszikus-filológus mivoltomat se tagadjam meg: "thaiassza, thaiassza" - ismételgettem, Xenophón görög zsoldosainak szavával, amint felujjongott bennük az öröm, sóvárgásuk tárgyának láttára. A sziklás part szélére épített kis hotelben szobám ablaka a tengerre nyílt. Ott ültem előtte, míg csak szemem bele nem fáradt a végtelenségig kiterülő víz csodálásába. Pedig akkor még nem is sejtettem, micsoda pompát rejteget a számomra a reggel! Ahogy a nap felkelt s az este sötétjében egybefolyó partvonulat részekre tagozódott, a jobb kéz felől mélyen benyúló öböl nyomán tekintetem a szárazföldet élesen el tudta már különíteni a víztől, amely most a zöld smaragd fényében ragyogott. Barna, sárga, rozsdavörös vitorlák vitték a halászladikokat az óceán felé, oda, ahol most is csak sej lett: ott ér valahol véget a víz s kezdődik az égboltozat. A 10-20 méter magas sziklapart, amiben a szárazföld végződött, hol egészen meredeken emelkedett a víz fölé, hol behasogatva, vagy göröngyös felületű lépcsőzetet alkotva lejtett feléje. Jó darabig csak a tengert láttam, újra meg újra azt kerestem tekintetemmel, nehogy elveszítsem. De amint egyszer megfordultam s háttal a nagy víznek végignéztem a hepe-hupás, dimbes-dombos partrészen, új ámulatba estem. A zöldnek, a rozsdavörösnek az a változatos pompája, ami ott ragyogott a reggeli napsugárban, méltó keretet adott a tenger smaragdjához! "Cote d'emeralde!" - smaragdpart! Igaza van az útikalauznak, akár a smaragd! A föld felől tisztább színben, a tenger felé opálos tompulásban! Egész délelőtt a parton bóklásztam. Lementem egészen a vízhez, belepaskoltam - brr, de hideg! -, meg is kóstoltam - valóban sós! -, azután a sziklákra tapadt kagylókat, a kis lyukakban, mélyedésekben visszamaradt parányi rákokat, ismeretlen állatocskákat nézegettem. Olyan voltam, mint a gyerek: teljesen feloldódott, vidám, önfeledt. "Jaj, csak volna valaki, akivel franciául beszélgethetnék!" - érintett meg finoman a vágy -, úgy látszik, mégsem volt örömöm teljes. "Na, majd délben az ebédnél. Ott lesz alkalom az ismerkedésre!" - bátorítottam magam. Az ebédet hotelünk kővel kirakott udvarán tálalták. Hangoskodó emberek telepedtek az asztalok köré, kócos asszonyok, lompos férfiak, s mérhetetlenül sok rendetlenül felöltöztetett gyerek. Primitív viccelődés röpködött az asztalok között, amit hangos röhögéssel, viháncolódással nyugtáztak itt is, ott is. "Itt - úgy látszik - mindenki a aááo éa S^jofóá Új Hevesi Napló 13
