Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - KÖNYVSZEMLE - Szokolay Károly: Az igazi csónak legtöbbször örök
Az igazi csónak legtöbbször örök- Takács Tibor Örök csónak című, válogatott verseit tartalmazó kötetéről A költészet, mint köztudott, egyrészt mostohagyermekké vált Magyarországon túlságosan racionálissá vált korunkban. Egyre kevesebben olvasnak verset, egyre többen politizálnak (legalábbis értelmiségiek között), míg a tömegek elfásultak, kiábrándultak. Másrészt azonban újabb és újabb költők jelentkeznek, méghozzá gyakran ígéretes tehetséggel. Mintha "lírai" nemzetünkben búvópatakként ott csörgedezne a vers. Magamban Wales-hez szoktam hasonlítani hazámat, mintha nálunk is mégiscsak igaz becsülete lenne a versnek. Takács Tibor ifjúkori barátommal együtt indultam Szegeden 1948-ban az irodalomban, miközben az egyetem padjait koptattam. Takács Tibornak (akkor még István keresztnévvel) már kötete is jelent meg A mindenség balladái címmel. Jöttek azonban az ötvenes évek. Publikálási lehetőségeink még csak akadtak itt-ott (én tanár és műfordító lettem, Tibor újságíró és történelmi regények remek szerzője), de mint költők mindketten elnémultunk (mondjam azt, hogy a körülmények elnémítottak bennünket?) Mint szerző íija könyve hátsó oldalán, nem lett hűtlen a lírához, csupán elbújt történelmi regényeibe. Meg is jelent vagy két tucat könyve Thökölyről, Klapkáról, Széchy Máriáról és másokról. Versét azonban alig lehetett itt-ott olvasni. És íme most itt fekszik előttünk verseinek gyűjteménye 1956 - 1996 évek jelzésével. Milyen egy költő, aki évtizedeken keresztül nem hagyta nyomát a magyar líra eleven vonulatában? Takács Tibor az élménylíra jellegzetes költője, s mint ilyen, a hagyományos témákat (család, barátok, utazások, a múlt nagy alakjai) írja versbe, ahogy ő látja az életet, hagyományos módon, nyelven, tradicionális formákban. Távol áll tehát a kor modern nyelvétől, formáitól, látásmódjától. Mégis tud újat mondani, mégis rácsodálkozunk vele az élet szépségeire, múlására. íme ilyen sorait olvashatjuk: Tíz éve halott az anyám, édesanyám, gyönyörű, édes, énekem, dalom, balladám, ajtó a csukott mindenséghez! Vagy ami az anyanyelvről ír: de hiányotok, ám hiába, a csöndben mintha hallanám: "édös gyerököm hová möntél" de többé nem szólít anyám. Az utóbbi strófához tudni kell, hogy Takács Tibor szegedi származású költő. Az elmúlás versre ihleti Végh György és Moldvay Győző halálakor is. Unokáiról írt verse Szabó Lőrinc gyermekverseit juttatja eszünkbe. Véleményünk szerint költészetének csúcsára a 70. évéhez közeledő, sőt azt el is érő poéta jutott el, ilyen sorokkal, hogy Isten elégő fáklyája vagyok vagy Hallgatag megyünk s észrevétlen a karácsonyi hóesésben Takács Tibor válogatott verseinek gyűjteménye azt bizonyítja, hogy a magyar költészet tradicionális vonulatában Szabó Lőrinc és Illyés Gyula után is még mindig lehet szépet, újat, érdekeset elmondani. Új Hevesi Napló 57 Jxo/o/ay Jfáávo/y:
