Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / Különszám - Murawski Magdolna: Legnagyobb nemzeti ünnepünk a ma emberének emlékezetében
földieket vigyék el tőlünk.” Hogyan várhatnánk el állami szuverenitásunk tiszteletben tartását, ha mi ugyanezt nem tesszük? A hozzá gyártott ideológia édes mindegy. A legyilkolt emberek ezrei, milliói soha nem kaphatnak kompenzációt, kárpótlást az értelmetlenül elve- szejtett életükért... Egernek két aradi hőse is van. Emléküket mindmáig híven őrzi a város, a Lenkey- siremlék százötven év után is szépen gondozott. Arra ugyan fájó szívvel gondolunk, hogy a Knézich-házat a hatvanas évek bulldózer-tempójú építészeti elvei az enyészetnek adták, csupán a kapuját kímélték meg, Lenkey János szülőházán pedig két csúnya cégtábla éktelenkedik, elrontva ezzel az egész ház imázsát, és jelentéktelenné silányítva az általa hirdetett szellemiség kisugárzását. Ha valaki érdemelt volna kárpótlást a családját ért veszteségek miatt, az a Lenkey- és Knézich-család lett volna. Az előbbi család még visszakaphatná Lenkey János szülőházát, vagy legalább a város emlékmúzeummá alakíthatná a ma szoláriumot és cukrászdát reklámozó műemléket. A máskor oly éber és szigorú műemlékvédelemnek épp ebben az esetben nem volna szabad liberálisnak lennie (a Lenkey-ház fotója egyébként hátsó borítónkon látható). Jelen kötetünk kuriózuma az, hogy a két híres család a múlt emlékein kívül két szerzővel is megajándékozott bennünket: Bitskey István Knézich Károly leszármazottja, T. Ágoston László pedig a Lenkey-családé. Szerzőink zöme Heves megyei, a többieknek pedig mindnek van valamilyen kapcsolata Egerrel, megyénkkel, származása vagy rokoni, baráti kapcsolatai révén. Az emlékek köteleznek. A hely szelleme nemcsak elcsépelt frázis gyanánt él az emberek tudatában, hanem - mint ez a kis gyűjtemény is bizonyítja - eleven valóságként újabb alkotásra ösztönzi a kései utódokat. Tiszteletet parancsol olyan korszakokban is, mikor a nemzeti hovatartozás érzését gúnyolódással próbálják illetni azok, akik lelkileg éretlenek rá. Talán nem követünk el túl nagy tévedést akkor, amikor megpróbáljuk helyrebillenteni a felborult egyensúlyt, és másokat is arra invitálunk, a határokon innen és túl, hogy velünk együtt büszkén vállalják magyarságukat. Ne mások ellen, hanem mindig önmagában, önmagáért, egy kellemes, szép érzés miatt, melyet nehéz volna megmagyarázni. De talán nem is kell. Szép, mert igaz, és csak az volna csúnya, ha hazugságra kényszerülne bármelyikünk is emiatt. Ezemyolcszáznegyvennyolc emlékét ma is büszkén őrizzük itt, Heves megye szívében, Egerben, és másokat is arra invitálunk, hogy velünk együtt szenteljenek egy-egy ünnepi pillanatot a hajdani szép időknek, azon ritka korszakok egyikének, amikor egységes nemzetként, egy emberként tudott cselekedni a nép. Nem parancsszóra, nem idegen erő nyomására, kényszerből, kénytelen-kelletlen, hanem mert az adott pillanatban minden szív egyszerre dobbant. Mindenki épp azt akarta, ami történt. Amikor pedig elbukott a közös ügy, egyszerre siratta el Magyarország neves és névtelen hőseit. Közös volt a gyász, és közös volt az a passzív ellenállás, mely ma is él a szívekben a hitványságot és szolgalelkü- séget követelő rendekkel szemben, és ma is szembeszegül minden értelmetlen parancsnak, kényuralmi rendszernek, lélektorzító emberi igénynek. Tartozunk egy főhajtással az egri hősöknek, a ma már esetleg távolinak tűnő eszmények világának. Másfél század nagy idő lehet egy nemzet életében. De soha nem fakulhatnak meg annyira az emlékek, hogy fél évszázados népbutítás, intézményesített agymosás, nemzetietlenítő törekvések el tudják homályosítani őket. Van, aki most keresgéli elő őket, kissé bizonytalankodó kézzel, tétován, de éledező érzésekkel, mint egy régi fotográfiát. Segítsünk neki, hogy megtalálhassa őket... 4 VIII. évfolyam 1848-as különszám - 1998