Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
fco^FoioTyr ööfflcr ©rjőcöct A 175 évvel ezelőtti január nagyon sokat adott a magyar nemzetnek. Azon kívül, hogy ezen esztendő ezen hónapjában született Petőfi Sándor és Madách Imre, 175 évvel ezelőtt született meg Kölcsey Ferenc tollából nemzetünk himnusza is, mely imájává vált minden magyarnak, de hányatott sorsú népünk történetének rövid összegzése is. Ezer éves államiságunk számos dicső eseményt hozott nemzetünknek, de bővelkedett a megpróbáltatásokban is. Első szent királyunk a kereszténység felvételével és az állam megszervezésével bevezette népét az európai kultúrák sorába, ahol mindig megálltuk a helyünket, szerves részévé váltunk kontinensünknek. Voltak esetek, amikor átmenetileg elszakadtunk ettől az integrációtól, ilyenkor mindig idegen hatalmak durva beavatkozása okozta ezt. De sem a tatár, sem a török, sem pedig a kommunista diktatúra nem tudta megsemmisíteni ezt a népet, mert nem hagytuk magunkat eltiporni, mert élni akartunk és mert mindig újra tudtuk kezdeni. Manapság hajlamosak vagyunk arra, hogy nemzeti múltunkból csak arra emlékezzünk, hogy milyen sokat szenvedtünk, hogy mennyi megpróbáltatás és megaláztatás ért bennünket. Elhatalmasodik rajtunk az az érzés, hogy idegen test vagyunk Európa népeinek, a szláv, a germán és román népeknek tengerében. Azt hisszük, hogy ezek ki akarnak bennünket vetni maguk közül, de legalábbis asszimilálni akarják maroknyi népünket. Pedig vannak a magyar történelemnek dicső lapjai is, amelyek biztatásul szolgálhatnak minden elkeseredett ember számára, hiszen az ezer éves idegen és sokszor ellenséges környezet ellenére is itt vagyunk, nem tudtak bennünket sem megsemmisíteni, sem pedig beolvasztani. Itt vagyunk Európa közepén és Európának számolnia kell velünk és a jelenlétünkkel. Nemcsak népünk, de kultúránk is mindig szerves része volt az európai kultúrának, gondoljunk csak a több mint ezer éves pannonhalmi bencés apátságra és iskolára, Árpádházi királyaink műveltségére, az Anjou-uralkodók és Mátyás király európai kapcsolataira és arra a kulturális hagyatékra, amelyet tőlük örököltünk. Ez az örökség a korabeli Európa élvonalában volt, büszkék lehetünk arra, hogy miközben saját vérünkkel oltalmaztuk Európát az oszmán sereg előrenyomulásától, az ezt követő 18. század majdnem teljes egészében a gazdasági és kulturális fellendülés időszaka volt. Hatalmas építkezések kezdődtek, gomba módra szaporodtak szebbnél szebb magán- és középületeink, elsősorban a jezsuiták, de a református egyház tevékenysége nyomán is megindult a tömeges oktatás, a szervezett egészségügy és szociális gondoskodás. A 19. század elejére a napóleoni háborúk nyomták rá bélyegüket, de a reformkor nyitányának is nevezhetjük azt a január 22-ét, amikor Kölcsey megírta a Himnuszt. Megkezdődött öntudatra ébredésünk korszaka, mellyel együtt járt legnagyobb kincsünk, a nemzeti nyelv megőrzéséért és műveléséért való küzdelem. Megkezdődik a polgári átalakulásért folytatott mozgalom, aminek békés megvalósulásáért gróf Széchenyi István hozta a legtöbb áldozatot. Minden jelentős városban létrejöttek a kaszinók, melyek színhelyei voltak a nemzet polgárosodásáért folytatott mozgalmának. A reformmozgalom forradalomba és szabadságharcba torkollott, melyet ugyan egy idegen hatalom egy másik idegen hatalom segítségével tiport el és torolt meg véresen, a véráldozat azonban nem volt hiábavaló, mert megÚj Hevesi Napló 53
