Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Bcda László A férfi lovagiassága múltba veszett erény. Újra életre kell kelteni, mert a női nemet ismételten védelembe kellene venni, mint a „gyöngébb nem” képviselőjét, akkor is, ha a távoli múltból tűnik elénk. Mert valóban különös gesztusa ennek a lovagiasságnak, ha Mona Lisa mosolyáról van szó, aki régi időket idéz. A „régi” szó ezúttal nem sértő, hiszen a reneszánsz korra vonatkozik, nem a Leonardo híres vásznán ábrázolt hölgy arcára. Mona Lisa ugyanis viruló fiatalasszony. Hogy ilyen időbeli távolságból mégis védelemre szorul - meg persze megfejtésre is, a mosolyát illetően az nyilvánvaló az alábbiakból. Magyarázatra szorul ez a sejtelmes, titokzatos mosoly, ha oly sok variációban úgy nyilatkoznak róla, mint valami megfejthetetlen rejtvényről. Az ilyen rejtvény írók és költők fantáziáját mozgatta meg. Ugyanakkor megvan az ismert problémája, hogy közmondásossá válik. Talán túl sokat hivatkozunk rá. Ennek következtében hovatovább már csak közhelyként lehet idézni. A tökéletes pedig valahogy nyomasztólag hat ránk. Azért persze idézzük ezt a Leonardo festette képet épp elégszer (magamat is beleértve). Ez a titokzatos, sejtelmes mosoly mégis akkor szorul lovagias védelemre, ha támadják, különösen ha egy lírai költemény keretében, és félreérthetetlen antipátiával. Ez persze kivételes eset, de megtörtént. Ennek is van azért némi mentsége. Az, hogy fatális félreértés. Mindez kizárólag azért lehetséges - gondolhatnánk -, mert nem fejtették meg a rejtvényt. Pedig a rejtvényt már megfejtették. Csakhát valahogy elfelejtődött. Vagy csupán kevesen figyeltek fel rá. Én annak idején megjegyeztem a megfejtést. Azt hittem, mások is. De tévedtem, A költők tehát, akiknek figyelmét annak idején elkerülte az a bizonyos újságcikk, most tenyerükkel a homlokukra üthetnének és hangos szóval gyakorolhatnák az önkritikát: „Hát ilyen egyszerű az egész? ” „Hogy ez eddig nem jutott eszembe!” Mert Mona Lisa mosolya csak nem hagy bennünket nyugton. Egy magyar költőnő verse keltett kellemetlen visszhangot ezzel kapcsolatban, nem is olyan régen. Válaszolni szerettem volna rá, a lehető legkíméletesebben, esetleg sajnálattal vegyes gyógyító humorral. Mert ez a köztiszteletben álló költőnő nyilván nem ismerte a rejtvény megfejtését, amikor gonosznak, vajákosan ártónak látja Mona Lisa mosolyát. Ha ismerte volna, nem írja meg azt a verset. Ez a válasz azonban csak nem akart megszületni. Most azonban, hogy Farkas András első kis verseskötetét lapozom, az Útrakészen-t (1943), már meg kell ragadnom a tollat, illetve - hogy pontosítsák - be kell nyomnom számítógépem gombját a lovagias válaszadásra. Farkas András a pályakezdő kis kötet szimpatikus fiatal poétája nem hagyja ki az örök témát. Megirja a verset ezzel a címmel: Mona Lisához. Megírja pedig egy szerelmes fiatalember látásmódjával, kicsit sanzonos hangvétellel: Mi a tébolyító a szemedben? Mi a varázslat az ajkadon? 50 Vili. évfolyam 6. szám - 1998 december
