Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Csiffáry Gergely: „Az üveghegyeken túl…”
R1OZII&ILjBT Kissé nehéz szívvel ajánlom a Kedves Olvasó figyelmébe a következő két írást. Hosszú mérlegelés után döntöttünk úgy, hogy nem zárkózunk el a közlésüktől. Lapunkban nem szokás teret adni a szélsőséges megnyilvánulásoknak, és most sem ez volt a szándékunk. A józan ész most azt diktálja, hogy kivételes pillanat következett el: mindkét felet meg kell hallgatni. Demokráciáról szokás beszélni, ha napjaink politikai berendezkedéséről esik szó, de csak szemlesütve meijük kimondani, ha egyáltalán ki merjük mondani egymás nemzetiségének vagy felekezetének a nevét, mert azonnal fajgyűlölettel vádolhatnak bennünket azok, akik erre hajlamosak és valódi hírek helyett álszenzációkkal próbálják szórakoztatni a Nagyérdeműt. Mielőtt bárki bármit is belemagyarázna ebbe a kiadói magatartásba, netán a saját prekoncepcióit igyekezne rásózni másokra, hadd jelentsük ki, hogy nem azonosulunk semmiféle szélsőséges kijelentéssel, sem az egyik, sem a másik oldalon. Sem a jelen vitában, sem esetleges későbbiekben. Természetesen nem hisszük azt, hogy a zsidóság szenvedései semmibe vehetők, figyelmen kívül hagyhatók. A fasizmus, bármely nép vagy nemzetiség, felekezet ellen irányul, mindig mindenhol tűrhetetlen. Napjainkban is. Ugyanakkor nem hisszük azt, hogy a magyarság vagy más népek szenvedései átlapozhatok a történelemkönyvekben, s hogy a szenvedés jogát csupán egy nép vindikálhatná magának. A diktátorok mind kivétel nélkül paranoid, rögeszméktől megszállt őrültek voltak, és ma is azok. A népvezérek, vagy akik annak nevezik magukat, többnyire mit sem tudnak a nép szándékairól, és még csak színleg sem óhajtják azokat figyelembe venni. A nép fia, az egyszerű ember pedig nem szokott azonosulni a megszállottakkal, már csak azért sem, mert nem képes rá. A rögeszmék rendszere oly szövevényes és bonyolult, hogy azt egy átlagos elme nem követheti. Aki olvasta Kis Samu Jóska történetét, az nem hiheti el, hogy a háborúkat a kisember csinálja. Ő ugyanúgy áldozata annak, mint a vérszomjas diktátorok által kiszemelt szerencsétlenek. A kisember élni akar, békességet és viszonylagos vagy valódi jómódot kíván magának és családjának. Talán egy ideig meg is adatik neki, de akkor jön a politikus, a hadvezér, a népvezér, a hordószónok, és elkezdi magyarázni neki, hogy kit és miért kell gyűlölnie. Magyarán szólva olyan partnereket keres magának, akik segítenek neki a gyűlölséget konkrét síkra tenni, valódi konfliktusokra váltani. Háborúban behívó van. A választás és a szökés lehetősége csak igen keveseknek adatik meg. Ki merészelné azt állítani, hogy a Don-kanyarba hajtott magyar katonáknak lehetőségük volt másként cselekedniük? Vagy hogy merő fasizmusból mentek oda, s hogy azonosak lettek volna akár Bárdossy Lászlóval, akár Szálasi Ferenccel...? Vádolni könnyű, de a bizonyítás igen nehéz. Ki merészelné azt állítani, hogy a mostani negyvenesek generációja, vagy a még annál is fiatalabbak azonosak lettek volna Rákosi Mátyás rezsimjével vagy Kádár Jánossal, s hogy illene bocsánatot kérniük a kitelepítettektől s azok leszármazottjaitól, továbbá az ötvenhatos mártíroktól és börtönbe zárt forradalmároktól, csak mert (óvodás korú) kortársai voltak egy diktátornak...? Tehát van az egyik oldal sértett haragja, néha nem is burkolt gyűlölete vagy megvetése a másik iránt, és a méltatlan vádakkal illetetteknek eszébe sem jut, hogy védelmükre efféle egyszerű érvet felhozzanak, mint a fenti. Mindez valahol mélyen lefojtva forr, zubog a társadalmi tudat mélyén. A két oldal nem tud egymás szemébe nézni. Miért? Mert az őszinte szó ma már nem mindennapos gyakorlat, nem elemi igénye azoknak, akiket Új Hevesi Napló 41
