Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Ám a puska nem szólalt meg. Denevér libbent el előttünk, s csíptek a szúnyogok irgalmatlanul. De a disznók nem jöttek ki. Legalábbis addig az időpontig nem, ameddig az előzetes megállapodásunk szerint maradtunk. Mert az indulás jelzésére megbeszélt fények villanását követően elindultunk a találkozóhelyünk felé. Talán az enyhe emelkedőn való séta, vagy a még mindig feszült idegállapot miatt, de a doktor igencsak szaporán szedte a levegőt még akkor is, amikor odaért hozzánk. S már sorolta is lelkesen, szinte egy szuszra.- Gyerekek! Hogy mi volt ott alattam! Hogy ezek a kis mosdatlanok mit műveltek ott! Hancúroztak, sikongattak, ahogy Béla szokta mondani, tisztára „doberdót” csináltak. Már majdnem rámjött az egyik. De én meg készenlétben vártam ám. Mondom is magamban, gyere, csak gyere, de úgy odadurrantok, hogy csak úgy nyekkensz! E boldog ember izgatott beszámolóját látványos csodálkozással hallgattuk, s hogy örömét fokozzuk, még biztattuk is:- Tényleg? Hogy volt? Mesélj már!- Bizonyisten! Mondom, már majdnem odadurrantottam. Higgyétek el, csak úgy nyekkent volna - folytatta nagy átéléssel. Nem fűztünk hozzá kommentárt. Hagytuk, hadd örüljön szép vadászélményének. Tudtuk mi azt mindannyian, hogy ő örült a legjobban annak, hogy nem jött ki neki disznó. Hisz' ha kijön, tán még lőni is kellett volna. Nagyon örült ő annak, hogy nem került sor a „nyekkentésre”. A terepjáró surrogva futott a műúton. Lelki szemeinkkel már láttuk, ahogy a doki hétfőn a kórházban kollégáinak is előadja színes, izgalmas hétvégi vadászkalandját, ahol legalább két nagy, kapitális-gyanús vadkant lőhetett volna. Szép esténk volt. A doktor meg egy áldott, jólelkü, szeretetreméltó ember. Kedvelte is mindenki. Főleg a vadak. * Kora délutáni langyos napsütésben indultunk. A vadhordó rácson négy zsák csöves kukoricát vittünk. Felső-Villóba tartottunk. Az etető anyag felét az egyik ígéretes hangulatos völgy oldalába, egy fiatal akácos szélébe öntöttük le. E sűrű akácliget levitt egészen a völgy aljáig, ahol rendszeresen feküdtek meg disznók. Az ösvény melletti sok éves csipkebokor alól a szóró amolyan „megnyugtató” golyólövésnyi távolságra esett. Néhány kisebb cserjét, csoportban növő erősebb gazt - ami a lövés irányába esvén zavarhatott volna - kivágtunk. A Medves-tetői zöld lesre vittük a takarmány megmaradt részét. Útközben vadcsapákat figyeltünk. A Karácsony-kassai - Martalóci gödrökben láttuk a legtöbb vadmozgásra utaló nyomot. A faluban Béla barátunk boldogan csatlakozott hozzánk, így hármasban indultunk a koraesti vadászatra. A rókásztói horpadás lucematáblával határos peremén a puha földben friss szarvasnyomokra leltünk. Béla itt is maradt, Guszti a saját lesébe kapaszkodott föl, én meg az útról letérve a Martalóc irányába ballagtam, s csaknem a völgy végében ültem le, úgy, hogy láttam az utat is, és ráláttam egy apró borókákkal gazdagon tarkított nagy tisztásra, ahol a fű csak akkora volt, hogy az oda kiváltó disznót még könnyedén észrevehettem volna. Új Hevesi Napló 9
