Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
diáktársával egy zárkába sodródtak. Az őrök előtt nem mutatták örömüket. Fogalmuk sem volt, hogy hol vannak, de végre jól kibeszélhették magukat, minden bizalmatlanság nélkül. Ez a pincebörtön csak a romantikus regényekből ismert börtönökhöz volt hasonlítható. Séta, fürdés, borbély, beszélő nem volt, a háromszori étkezés kalóriaszintje minimális. Igaz, nem is mozoghattak, a nappali heverészést meg nem tiltották. A magasan elhelyezkedő rácsos pinceablakok előtt csak a vigyázó őr lépkedő csizmáit látták. A hideg, nedves alkalmi börtönben gyakran még nappal is magukra terítették a pokrócot és riadtan látták egymáson a folyamatos torzonborzzá válás jeleit. Zöld ávósok őrizték őket. Ebből aztán a miskolciak gyorsan rájöttek, hogy csak a határőr-laktanya pincéjében lehetnek. Egy este kopogtak a diákcella ablakán. D. Jóskát felemelték, kinyitotta az ablakot, és nagy meglepetésre lányok lestek be a mélybe. Éppen szerelmesek találkoztak az ablakban, bár Jóskát alig ismerte fel a kapcsolatot kiépítő lány. A másik Jutka volt, akinek az egri diák udvarolt. Megrendítő találkozás volt ez a lányoknak, mert fiúik minősíthetetlen, elhanyagolt külseje sejtetette velük helyzetüket. Elmondták a legfontosabb információkat, átadták a sok finomságot, a tisztálkodószereket és két nap múlva újabb látogatást ígértek. Az őr rendkívüli kockázatot vállalt, még egyszer be tudtak jönni, de visszafelé elkapták őket. Az őr sorsa ismeretlen, a lányokat két órás nyaggatás után elengedték. Új rend következett a pincében, új cellabeosztással. A diákot most volt katonai tanszékvezetőjükkel és D. Gyuszival, még ciszterci gimnáziumi osztálytársával rakták egy cellába. Z. Brúnó alezredes minden diák által nagyrabecsült katonatiszt, egykori partizán (igaz, nem a szövetség 5000 tagjából valamelyik!), s a forradalom alatt a diák-őrszázad parancsnoka volt. Hármasban, egy valamivel jobb cellában viselték a szigorított állapot vasfegyelmét. *** Vasárnap volt, ebéd után, amikor egyre nagyobb hangoskodás, ajtócsapkodás, kiabálások hallatszottak a folyosóról. Néhány perc múlva az ő zárkájuk ajtaját is kinyitották és belépett három katonatiszt. Meglehetősen kapatosak voltak, és egyikük, a hadnagy közelebb lépett a három mozdulatlanul álló rabhoz.- Ti akartatok velünk szembeszállni? Ti akartátok visszahozni a fasizmust? Fegyvert fogni a Szovjetunió ellen? - üvöltötte a hadnagy és először D. Gyuszit, majd az idős katonát ütötte-verte. Utoljára vett egy nagy lendületet és a diákot vágta pofon. Az ,ár felkészült az ütésre, s ahogy az arcát elérte a tenyér, már dőlt is, mintha a dühöngő részeg ütésétől esett volna össze. Ez aztán a verekedő hőst nagyon elégedetté tehette, mert még néhányat káromkodva, kísérőivel kiment a cellából. Jól bevágták maguk után az ajtót. A foglyok szótlanul, csendben leültek, mert tudták, hogy figyelik őket, és ha bármilyen becsmérlő megjegyzést tennének, tizedmagával jön vissza a keretlegény és tönkreverik őket. Amikor a figyelőlyuk zárókorongját leengedték, hallották súrlódását, akkor néztek össze. A teljesen magábaroskadt idős alezredes veszedelmes lassúsággal suttogta:- Fiúk, engem még büntetlenül nem ütött meg senkifia! Nagyon megjegyeztem ennek a hadnagyocskának az arcvonásait. Ha egyszer kiszabadulok, meg fogom találni! (Megtalálta! A tisztből egy alkoholista munkakerülő lett.) Ezen a vasárnapon a teljes pincebörtön-rabállományt végigverték a hatalom élvezkedő lovagjai, a szocialista haza hősei. Új Hevesi Napló 63
