Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
- Szabad választások lesznek...- Négy párt fog indulni... - toldotta meg egy , jólértesült”... Na, nem lesz nehéz megszámolni, hány szavazatot fog kapni a Kommunista Párt... Általános derültség fogadja a megjegyzést. Váratlanul fiatal fiúk csoportja bukkan föl a Medve utca irányából. Öntudatosan vonulnak. Övükben kézigránát, kezükben géppisztoly. Egy szemüveges, egyetemista kinézésű fiatalember a vezetőjük. Minden szem szeretettel simogatja őket. Ők a mi fiaink. Ők a mi hőseink. Néhány perc múlva eltűnnek a Margit körút irányában... Még jóformán fel sem ocsúdunk a pillanat varázsa alól, mikor néhány éles, rövid géppisztolysorozat berreg föl a Rózsadomb irányából...- Biztosan egy újabb ávós fészekre bukkantak a fiúk... - jegyzi meg valaki. Az Ávó nevének hallatára szitkok és átkok törnek föl a sorbanállók ajkáról. De még le sem csitul a felháborodás moraja, mikor hangos kiáltozás zaja érkezik a körút felől. Erre már meglódul a tömeg. Mindenki a lárma irányába rohan. Én is futok a tömeggel, mely visz, sodor, mint az árvíz... A körúton az embergyürű egy gépkocsit fog bilincsbe. Felbőszült férfiak két bőrkabátos rémült alakot rángatnak elő a kocsiból. Olyan szoros az embergyürű, hogy nem tudok az alakok közelébe férkőzni... Mint a metsző penge hasít bele a levegőbe a kiáltás:- ÁvósokL. Népnyúzók!... Gazemberek!... Vérszopók! A már amúgy is feszült hangulat most izzóvá forrósodik. Öklök emelkednek a levegőbe. A tekintetekből izzón parázslik a gyűlölet. A népharag olyan, mint a vulkán. Minél tovább, minél mélyebbre van elfojtva, annál elemibb erővel tör föl... Az első pillanatban engem is magával ragad a keserű harag. A düh ködén át látom a földalatti kazamatát, ahol hónapokig éheztettek... Látom a kitelepítés vályogviskóját, melynek muzsikája, éhesen síró kislányom hangja. Látom a kényszermunkában véresre gyötört kezeimet, érzem a lelkemet összetörő mindennapos megalázást. Úgy nézek erre a két alakra, mint magának a zsarnokságnak a megtestesítőire... És ekkor valami megszólal bennem. Egy hűsítő, józanító érzés vesz erőt rajtam. Egyszerre úgy érzem magam, mint a józan a részegek között. Ez a feltámadó józanság hirtelen eltávolít a tömegtől. De körülöttem sisteregve forr a vulkán...- Istenem! Milyen magasztosan szép a Te parancsod... és milyen nehéz élni azt!... De éppen azért fenséges és szép, mert nehéz. A Te isteni erődből kell merítenem ahhoz, hogy a kereszten is tudjunk megbocsátani azoknak, akik ellenünk vétettek... Csak a Te segítségeddel lehet az egyéni bosszú fölé emelkedni... Mert a bosszút akkor gyűlöltem meg, mikor velem szemben alkalmazták. „Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd másnak!” - csengett a fülembe a becsület parancsa... Kifogást, indokot ezen parancs kijátszására többet is tudnék felhozni, mint az itt öklüket rázok legtöbbje... Én láttam Buda eleste után a szovjet katonákat... tarkólövéssel szórakozni. Ma is élénken látom a kiforduló szemek fehérjét és a véres habot öklendező szájakat... Láttam anyát a gyermekével együtt hemyótalpaktól eltiporva... Feleségét védő férjet a szalmakazalban elevenen megégetni... Öreg, rokkant embereket rizsföldeken dolgoztatni... Fiatal életeket föld alatti cellákban elsorvasztani... És ezek itt, mind ezeknek a borzalmaknak a kiszolgálói voltak... De sok mindent láttam, ami feljogosíthatna a bosszúra, ha a bosszú egyáltalán jogos lehetne... De ha azok a borzalmak felháborítottak, akkor ezt 56 VIII. évfolyam 5. szám - 1998 október
