Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Misóczki Lajos: Versbe szőtt évek
Feleségemhez a Dor»-Icám vjÁrból Ne válj haza soha többé, Nem foglak már csókolni, virágom. Felejtsd el az együtt töltött Holdvilágos nyári éjszakákat. Felejtsd el az ölelésem, Felejtsd el az arcom mosolygását, Valahol a Don-kanyarban Bajtársaim a síromat ássák. Forgó János életveszélyes sebesüléssel került haza a Don-kanyarból. Itthon, Atkáron találkozott a két sógor, és gyakori beszélgetéssel elevenítették fel a háború átélt éveit. De a háború még mindig tartott, és csak hónapok múltán zúgott végig ezen a kis, Heves megyei falun is. Őket - akik élve hazakerültek a háború poklából, Forgó János még csak lábadozott a sebesüléséből, Benei László meg éppen szabadságra érkezett haza - a sors keze ismét távollökte őket otthonuktól. Atkárt 1944. november 17-én foglalták el a szovjetek. Végre, befejeződött a háború - vélték az emberek itt is. Honnan sejthették, hogy újabb megpróbáltatás vár rájuk? November végén a megszálló katonaság naponként szedett össze embereket rövid munkára ebben a faluban is (Ahogyan már tudjuk, e vidéken is ez volt az a bizonyos "málenkij robot"). Előbb Benei, december 1-én pedig Forgó is szovjet fogságra jutott. Kinti munkaszolgálatra vitték őket. Evek teltek el, és nem is sejtették, hogy egy lágerben vannak. Benei megbetegedett. Ekkor tudta meg véletlenül a sógora, hogy egymás közelében élnek. Forgó elhatározta, hogy megmenti. Ezermester lévén sokszor segített a szovjet őröknek. Egyre több mozgást engedélyeztek neki a táborban. Még cimbalmot is fabrikált, és azon játszotta az otthoni nótákat, hol a tábori, rögtönzött "színpadon" dalolt vagy szavalt. Barátságos modorának köszönhetően társaiban ő "tartotta a lelket", az őrök pedig beengedték Beneihez, hogy ápolja. Az újabb, keserű élmények és egymásra találásuk ismét versírásra, dalolásra késztették őket. Forgó János gondolatai a reménytelenséget tükrözték-e, vagy éppenséggel a halvány reményt, hogy valaha ismét hazajuthatnak? A válasz egyértelmű. Addig töretlen a bizakodásuk, amíg van mire emlékezniük: ÁrvA mAgvjArvtAk születtem Árva magyarnak születtem, Árva az én hazám is, A nagy Isten, a jó Isten Gondot visel énrám is. Elvesztettem apám, anyám, Hazám sincs már nékem, Sorsüldözött magyar vagyok, Ez lett az én bérem. 32 VIII. évfolyam 1. szám - 1998. február
