Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
Gserniczky Dénes Másnak térkép e táj. Nekem azonban minden. Minden, mert ideköt az emberi élet legszebb időszaka, a gyermekkor. Ennek emléke végigkísér mindenkit az életúton, és az elillanó élet vége felé egyre gyakrabban tör fel reminiszcenciákban. Igen, itt minden apróság gyermekkorom egy darabja. Aki ismeri, ráadásul személyes tapasztalatból a hatvan-hetven év előtti falut, az tudja és tanúsíthatja, hogy akkortájt az erdőben manók laktak, a mezőket tündérek népesítették be, és nem volt meglepő, ha valaki boszorkánnyal találkozott. Tátott szájjal hallgattuk a hátborzongató történeteket szellemjárásokról, hazajáró lelkekről és a falu éjszakai sötétjében történt vagy éppen történő rémdrámákat, melyeknek nyomai ma is bennem vannak. De ugyanígy hallgattuk a híres betyártörténeteket Rózsa Sándorról, Angyal Bandiról, Sobri Jóskáról és a falu híres szülöttjéről, Vidróczki Marciról. Itt álljunk meg egy pillanatra. Először is. Milyen furcsa dolog, hogy ezeket a népből eredő népi hősként kezelt embereket a nép az egy Rózsa Sándor kivételével mindegyiket csak úgy bratyizva Angyal Bandinak, Sobri Jóskának és Vidróczki Marcinak hívja, emlegeti. De az is igaz, milyen furán hangzana, hogy Angyal Endre, Sobri József, Vidróczki Márton vagy az ellenkezője, Rózsa Sanyi. Másodszor. Visszakanyarodván Vidróczkira: néprajztudósok a mai napig vitatkoznak, hol született, hogyan élt, hogyan halt meg. De én biztosan tudom, hogy Vidróczki Bélapátfalva szülötte, katonaszökevényből lett betyár és a maconkai réten ütötték agyon. Hogy honnét tudom? Nem fogják elhinni: az én gyermekkori dajkámtól, aki a híres betyárnak édes unokahúga volt, Pelyhe Huszár Veronikától, akit a falu és természetesen én is Verőn néninek hívtunk. Ugyanis a híres betyár és Verőn nene édesanyja Vidróczki Katalin (Katyi, ahogy nene mondta) édestestvérek voltak. Mondanom sem kell, hogy mindig kérleltem:- Nene, mondjon már valamit Vidróczkiról! Ő ugyanis még személyesen ismerte kislány korában, de sok emléke maradt róla! De nem mesélt, nem mondott semmit. Szégyellte. Egyszer, már akkor nagyon idős volt nene, előadás volt a rádióban Vidróczkiról. Kirohantam:- Nene, jöjjön csak, Vidróczkiról beszélnek! Bejött. Hallgatta és elsírta magát. Egyszer mégis megtört a jég. Akadozva, rá- rákezdve szakadt ki belőle a visszaemlékezés. Akkor tudtam meg, hogy Vidróczki sűrűn járt haza Apátfalvára. Elmondta: egyszer híre ment, hogy Vidróczki Egerben van. Nosza, körülvették a várost a pandúrok. Lélek se be, se ki! Mégis kijött. Mégpedig úgy, hogy lefeküdt egy szekér aljába. Mészkövet raktak rá, és az ellenőrzésen nem vették észre. Ennek a történetnek is köze van hozzám. Ugyanis a Vidróczkit és a mészkövet szállító szekér tulajdonosa az én másik dajkám, Busa Mari néni (érdekes, a néni és nem nene) édesapja volt. Hát kinek volt még ilyen romantikus gyermekkora?! Tehát Vidróczki haza-hazajött Apátfalvára és mindig a testvérénél, Katyinál szállt meg. Természetesen megfelelő „védőőrizet” mellett, ami a ház körül elhelyezett betyárokat jelentette. Mondta nene, hogy Vidróczki egy-egy jó fogás után az egész falut megvendégelte. Ilyenkor szólt a zene, ettek- ittak, táncoltak rogyásig. Természetesen a már említett védelem mellett. Egyszer egy ilyen eszeveszett mulatozás közelébe férkőzött két pandúr. Vidróczki legényei lefülelték őket. Büntetésük az volt, hogy a betyárokkal kellett mulatniuk hajnalig. Azután elengedték őket. Új Hevesi Napló 37
