Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
EEET ES TUDOMAMT ßoda LcLszZó ,.//y fiás'rfeó -zfií/e (Visszhang Káló Béla írására) Kezembe került az Új Hevesi Napló júniusi száma. Nyár van. Gondoltam, időt szakítok, hogy átnézzem és megkeressem benne, ami megragad, ami közel áll hozzám. Tartoztam is ezzel az érdeklődéssel, hiszen a lapnak köszönhetem, hogy az - nem is olyan régen - avatott ismertetést adott Belső színjáték c. Dante-adaptációmról. Az igényesen szép borítású lap belül is több kellemes meglepetést kínált számomra. Ritkán írok verset. Inkább egy-egy esztétikai tanulmány az, amit egyetemi tanárságom elfoglaltságai mellett megengedhetek magamnak, a Lyukasórától az Existentia folyóiratig. Különösen megragadott a lapban - személyes emlékeim miatt is - Káló Béla írása, mely Salvatore Quasimodo egyik hermetikus versének fordítási variánsait elemzi. Gyorsan túltettem magam a cím betűszedésének gótikus formáin (ez nem éppen illik a mediterrán ihletű Quasimodóhoz). Némi gyanakodással olvastam azt is, hogy ez volna a Nobel-díjas olasz költő „legrövidebb verse”. De tévedtem. A szuperrövid kétsorost, melyre emlékeztem, Ungaretti írta, nem Quasimodo. S erre érdemes később még visszatérni. I. Quasimodo is, Ungaretti is az emberi egzisztencia lényegét kívánja megérinteni a két szupersürített versben. Miért olyan vonzó számomra ez a téma? a) Megeleveníti első műfordítási kísérleteimet, melyeknek külön izgalmát az adta, hogy egyik barátommal „vers-engve” fordítottunk egy-egy rövidebb francia költeményt. Később Valéry híres négy sora adta fel számomra a műfordítás talányát: „Pacience, pacience, pacience dans l'azur...” Az inkulturációval foglalkozva pedig ráébredtem, hogy - a maga módján - a műfordítás is az: nyelvi átültetés, de a legérzékenyebb közegben. b) Fokozta érdeklődésemet a tudat, hogy „válogatott” magyar versfordítók vállvetve igyekeztek minél hitelesebben átültetni az „idegen költők” egy-egy mesterművét, például Goethétől A vándor éji dalát. Ehhez pedig társul irodalmi büszkeségünk, hogy nálunk a legrangosabb költők - Babits, Szabó Lőrinc, stb. - fordították még a másodrangú francia költők verseit is, miközben Frankhonban ennek ellenkezője volt a jellemző (így persze nehéz betömi a világirodalomba). Közben ismertté vált az a megállapítás is, hogy az „idegen költők” egyes versei magyar fordításban jobbak az eredetinél. Erre Káló is utal, és joggal. Ez persze esetenként majdhogynem követelmény, hiszen a műfordító kész anyagot kap a nyelvi transzplantációhoz. Csakhogy előjön belőlünk az örök elégedetlen a „maximális hűség” igényével, ami egyszerűen képtelenség. S „Lehetetlenre senki nem kötelezhető”. Új Hevesi Napló 33
