Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Cs. Varga István: Máter Juhász könyvének margójára
- Ne izéljél már, Géza! Eltört a Merkelem? Ne vicceljél már, no! Nem igaz ez, ugye nem? Hát haza se mernék menni, mert ha az asszony megtudja, hogy az a méregdrága puska széttört, hát engem menten agyoncsap - hebegi hadarva, de érezhető, hogy még egy cseppet bízik abban, hogy csak tréfa az egész. Géza arcán semmi nem vehető észre. Csupán szemei villanásán látszik, hogy magában megelégedéssel nyugtázza: áldozata bekapta a horgot. Pókerarccal pislant a másik két cimborára. Azok meg csak lapulnak, semmi jelét nem adják annak, hogy ők beavatottak, hogy ők tudnak az egészről, hogy ők a „meghívott közönség”. Figyelik a hatást s jól mulatnak, hisz az első felvonás teljes siker.- Ne ijedjél meg! - folytatja Géza -, nem azt mondtam, hogy eltört, csak megpattant. De semmi baj, épp a múlt héten kaptam egy csodálatos ragasztót. Már be is kentem vele. Az úgy megfogja, hogy szinte összeforr. Észre sem lehet majd venni. Azóta már biztos, hogy meg is száradt. Azzal a pult alól előhúzza Zoli puskáját és kiteszi elé. Zoli megtántorodik, a gyomorszája körüli furcsa, szorító érzés elindul felfelé, rémületében hányni tudna. A habos dió agy a markolati részen vastagon, hanyag módon, durván körültekerve sárga-zöld színű szigetelőszalaggal. Őrületes kontraszt. A gravírozott finom műszer és az otromba szigetelőszalag, sárgazöld színben. És Géza ekkor hatalmas kezeivel nagy lendülettel kezdi letépni, letekemi a szalagot, csak úgy csapkod ide-oda.- Vigyázz, már, az Istenért! Óvatosabban! - ordít Zoli, akiben most már - a tényeket látva - végérvényesen gyökeret ver a tragikus keserűség.- Jaj, még széteshet, el ne váljon - nyöszörgi fájdalmasan.- Mondom, hogy szinte hegeszt, kiváló ragasztó. Biztos, hogy már megkötött. - S egy utolsó lendületes rántással letépi a maradék szigetelő szalagot, hogy az csak úgy reccsen.- Na! Itt van, ni! Alig látszik - nyújtja át a puskát a gazdájának. Az meg remegő végtagokkal pislogva lesi, hogy hol a repedés. De a gyenge fényben nem látja.- Jaj, Gézám! Drága Gézám! Ez tényleg alig látható. Majd nem szólok róla senkinek, hátha meg se tudják - hebegi reszketve. Hálálkodik, köszöni szépen, búcsúzáskor meg már éppen csak hogy puszit nem dob Gézának. Kissé lehiggad, mire hazaautózik. Otthon persze az az első, hogy bezárkózik a hálószobába, felkapcsolja a nagy villanyt és keresi a törés helyét. De nem találja. Fordítja így, fordítja úgy. Tapogatja, ujjhegyével simogatva keresi a vélt ragasztási illesztést. Semmi. Tartja a fény felé, innét is, onnét is. Nem érti. Morfondírozik, morog magában, hozza közel az arcához, majd távolabb tartja. Elgondolkodik, majd lehuppan az ágy sarkára, száját eltátja, s ez az a pillanat, amikor bevillan az igazság. Mármint hogy rászedték. Hogy szó sem volt repedésről. Ekkor értette meg, hogy pont- ról-pontra, mondatról-mondatra minden csak kitaláció volt, hogy minden meg volt szervezve. A gyenge világítás, a közönség, a szigetelőszalag látványos tarkasága, az azt letépő durva mozdulatok koreográfiája, mind-mind átgondolt, begyakorlott dolog volt. S az elmúlt óra összes feszültsége ekkor kezd oldódni. Káromkodik veszettül, majd fülig szalad a szája, s először csak kuncogva, majd egyre hangosabban hahotázva kezd el kacagni. Új Hevesi Napló 21
