Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken V.
Robognak a másodpercek. Müszi meg még a szuszogását is visszatartva várja a detonációt. De az késik.- Várjál, most levegőt kell vennem - súgja és ahogy kissé felemelkedve igyekszik tüdejébe friss levegőt szippantani, eldörren a 30-06-os Mauser.- No, cseszd meg! Oda van a sült májam - szakad ki a keserűség szegény Müsziből, miközben a lövedék elsüvít a falu templomtornyának irányába. így hát nem lett zsigerelés, nem lett belsőség, nem lett sült mája Müszinek, amit pedig ő úgy szeretett, hogy még a zsírját is mindig kitörölgette puha kenyérrel a serpenyőből.- Má' pedig a számon vót az íze - zárta le az ügyet szomorúan. A teljességhez hozzátartozik, hogy a Dokit is Bíró Gáspárnak hívják, csak míg ő a „Doktor Bíró”, addig a másik a „Müszi Bíró”. És hát ez vadászberkekben igen nagy különbség. II. Kezdő vadász voltam. Nagy vadas területen. Fácánt még soha nem lőttem. Most Tamamérára kaptam meghívást apróvadazni. Fagypont alatti hőmérséklet és verőfényes napsütés. Szikrázó, hófehér téli világ. Hólepte nádassal szegélyezett szunnyadó patak, göcsörtös öreg fűzfák, vadakat rejtő gazos csenderesek. És a társaság. Összeszokott, jó hangulatú, kedves barát csapat. Röpködtek a szellemes poénok, a jóízű ugratások, vidám történetek. És szép számmal röpködtek a fácánok is. Szólt is a puska szorgalmasan. Fürge félautomaták, öblös tizenkettesek, tizenhatos bockok, és egy karcsú lapátcsövű húszas Merkel. Szinte csak pattant. Amolyan hegyeset. Főleg egyes lövéseket adott, mert nem csak a fegyver volt csaknem ékszerszinten tökéletes, de kiváló sörétlövő volt az is, aki fogta. Higgadt, tapasztalt vadász. Nála nem volt olyan, hogy belőtt a szomszéd lőirányába, vagy hogy átdurrantott a patak másik oldalára, ha ott röppent a kakas. De ismeretlen volt az is, hogy a vad láttán idegeskedett vagy kapkodott volna. S főleg nem volt irigy vadász. Pedig láttam olyan zöldruhást, aki azt is megtette, hogy a kis nádas másik oldalára a társa feje fölé átlőtt, ha az addig még nem sütötte el a puskáját. Vagy olyat, aki már a más által halálosan sebzett, leeső madárba még beledurrantok A laposszögű, felelőtlen lövésekről már nem is szólva. Ez volt a szezon utolsó vadászata. Barátom, akinek vendége voltam, nagyon szerette volna, ha tudtam volna lőni legalább egy kakast. A területek körbeállásakor mindig úgy irányított, hogy melléje kerüljek. A legígéretesebb helyekre vezetett. Gazos, nádas, bokros medrek paliján ballagtunk. Kelt is madár, de hiába. Az övem teljes tartalmát kilőttem már, de madár még egy sem esett. Bárhogyan is célozgattam, nem találtam. Nem éreztem sem a madarat, sem a puskát. Pedig szép számmal voltak esélyeim, gyönyörűen húztak rám a tarka kakasok. Mindhiába. Utoljára Zaránk mellett, a magtár mögötti bozótos erdőrészt álltuk körbe. Valaha itt volt az uradalmi központ. A századfordulón cselédházakat, istállókat építettek hozzá. A téglának való agyagot innen ásták ki. A gödrök, bár már erősen feltöltődve, de még mindig láthatóak voltak. Körülötte öreg diófák, akácok, magas fű. Ideális búvóhelye a vadnak. Barátom a túloldalon pattogtatott most a kis húszasával. Én meg a tizenkettessel spriccoltam a sörétet. Továbbra is eredménytelenül. Az erdőszélre kiérve már messziről hallottam, amikor barátom egyik vadásztársától kérdezte: 14 VIII. évfolyam 4. szám - 1998 augusztus
