Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken V.
Bükkaljai ösvényeken V. Ó&ridé/'JQa^'od : Rögtön a falu után letértem az aszfaltozott műútról, és az erdő szélső fáinak lomboltalma alatt szerényen kanyargó régi, ma már alig-alig használt kocsiúton haladtam a medvesi öreg híd felé. A korhadt vén gerendák szanaszét hevertek a híd valamikor tufából épített, mára már erősen málladozó ódon falain. Innen egy kis ösvényen folytattam lassú, óvatos gyaloglásomat, leshelyem irányába. Ezen a kis csapáson egy hónappal ezelőtt még embermagasságú volt a növényzet. Sőt el is lehetett benne tévedni, főleg sötétben, amikor az ember gyenge fényű kézilámpájával valamely vad csapáját kezdte el követni. Egy ízben, késő este, a lesről lejőve negyedórán át ballagtam egy csapán, amíg rájöttem, hogy bizony ez nem a ritkán erre járó ember által taposott út, hanem vadcsapa, ami igencsak elvitt a helyes irányból. A harmatos, gazos nagy rét túlsó sarkáról kutyagolhattam vissza. A tavasszal gyönyörű, fehér fürtös virágú bodzabokrok, a bogáncs, meg a sok más, dúsan zöldellő egynyári növény ma már barnára érve megszáradva, meghajolva, sőt leginkább már elfeküdve várja a telet. A dércsípte vastag avar, a már korhadó gaz szaga nem volt kellemetlen. Emlékeket ébresztő, kellemes hangulatokra, szép vadászemlékekre utaló, a késő őszi estékre jellemző fanyar, kesernyés illat ez. Amíg elértem a lest, gyakran meg-megálltam és távcsöveztem a vadföldet. Nem siettem, a lővilágból még egy jó órányi volt. A légmozgás alig-alig volt észrevehető. A völgy Medves-tetői vége felől lengedezett enyhén. Nekem jó irányból. Szagomat nem foghatta semmi, ami a túloldali fenyőerdőből érkezett volna, sőt a medvesi részről itt átváltani szándékozó vad is zavartalanul közelíthette meg az erősen összetört, még megmaradt kukoricát, vagy a tábla közepén lévő szóró napraforgó ocsú halmát. Helyemet elfoglalva az ilyenkor szokásos, nélkülözhetetlen mocorgás után, igyekeztem minél hamarabb hangtalanná válva, észrevétlenül belesimulni a késő őszi hűvös, párás alkonyatba. Múltak a percek, teltek a negyedórák. Fogyott a fény. Óvatosan elősettenkedett az este, és amikor már a csapzott kukoricaszárak egységes, derengően halvány folttá váltak, megindult az élet körülöttem. Megmozdult az erdő. Az akácdorongokból ácsolt öreg, de kényelmes magasles pici nyikorgásaira egy apró bagoly volt a legkíváncsibb. Orrom előtt ellebbenve győződött meg arról, hogy ez a nagydarab mocorgó valami nem egér. Azaz alkalmatlan vacsorára. S ahogyan érkezett - hangtalanul ugyanúgy távozott. Vili 10 VIII. évfolyam 4. szám - 1998 augusztus
