Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken IV.
No meg a lebilincselően izgalmas vaddisznóvadászatokról szóló történetek hangulatát az is fokozta, hogy a hazai vadfajaink közül ők azok, akiktől joggal tartott mindig is a vadászember. Merthogy a sebzett disznó, vagy a malacait féltő-védő koca bizony nem veszélytelen. Egy szó mint száz, én bizony minden porcikámmal vágytam, és egyre fokozódó feszültséggel nagyon-nagyon vártam már azt a pillanatot, amikor végre találkozhatott! majd velük szemtől-szembe. S mint ahogyan sok minden - amit türelemmel és nem csökkenő szenvedéllyel, elszánt hittel, őszintén óhajt az ember -, ez a pillanat is elkövetkezett. Igaz, éveket, sőt, mit szépítsem, évtizedeket kellett rá vámom, de megérte. S talán azt mondhatom - főleg így utólag -, hogy nem is baj, hogy így alakult a dolog, mert amikorra sikerült terítékre hoznom első disznómat, már igen sok, tiszteletre méltó, komoly intelligenciáról árulkodó tényt tudtam róluk. Időm volt felkészülni rá. Más lett így a dolog íze, zamata. Beérett. Akkor még nem volt golyóspuskám. Tizenkettes sörétessel jártam a hajtásokat. De gyöngygolyóval. A harmadik hajtásban a Martalóc elnevezésű gödröt mozgattuk. A mélyedés túlsó oldalán járó hajtők izgatott kiabálására lettem figyelmes.- Vigyázat! Arra megy a disznó! - szólt a figyelmeztetés. Azonnal megálltam, hallgatóztam. Előttem vagy huszonöt-harminc méterre ért véget az a nagyon sűrű, csipkés, akácos bozótos, ami a gödör fenekét is borította és felfutott a túlsó oldalra is. Néhány másodpercnyi idő telhetett csak el, amikor meghallottam a közeledő disznó csörtetését, ropogását. Bár a puskát készenlétben tartottam, de fogalmam sem volt arról, hogy erre a kis tisztásra, ahol álltam, kivált-e egyáltalán, s ha netán igen, akkor majd hol jelenik meg. A zörgés erősödött, az iránya is egyre jobban behatárolhatóvá vált, mégis nagyon meglepődtem akkor, amikor megláttam a hirtelen kivágódó gyönyörű, fekete jószágot. Abban a pillanatban, ahogy észrevett, balra ugrott, és a bozótos előtt vágtatott, nekem jobb kéz irányába. A távolság ideális volt, a lőirány is. Tiszta lövéshelyzet, ráadásul olyan, amilyen leginkább csak az ember elképzeléseiben, azok között is a legmerészebben jelenik meg. Rákaptam a puskát, és elhúztam a ravaszt. Semmi sem történt. Nemhogy nem jelzett, de még a lendülete sem változott, sebesen nyargalt a sűrű bokros fal előtt. Új Hevesi Napló 13
