Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken IV.
Amikor a kényelmes lesben elhelyezkedtünk, még sajnáltuk is cimboránkat, hogy ő csak a legvégén tudott megülni, hisz az általa felfedezett, friss csapa tőle volt a legtávolabb. Bár tudtuk jól, hogy a disznó kiszámíthatatlanul váltogatja csapáját, mégis úgy éreztük, hogy nekünk van leginkább esélyünk arra, hogy ma este találkozzunk vele. Szinte biztosak voltunk benne. Nos, hát valóban találkoztunk, csak éppen nem teljesen úgy, ahogy azt mi oly szépen elképzeltük, és ahogy már szinte lelki szemeinkkel láttuk is. Mert volt hullócsillag, szólt a tücsökmuzsika, néha-néha egy-egy bagolyhuhogás. De más aztán semmi. A legkisebb füzizzenés vagy moccanás sem. Csak Jóska irányából egy hatalmas dörrenés, már csaknem az indulásra megbeszélt időpontban. S nemsokára kézilámpáját villogtatva, vidáman bandukolt is felénk Jóska barátunk.- Öcsé! - szólt társamhoz. - Hozd már le a terepjárót, mert igen nehéz! Azt hittük, hogy viccel. El sem tudtuk képzelni, hogy megint meglőtt valamit. De ő nem szólt egy szót sem, csak amikor már a vadhordó rácsra emeltük a testes disznót, akkor mesélte el.- Ültem itt a szemeten. Csak hallgatok, szívom a cigarettát. Egyszer csak mozdul a bokor, oszt ott a fene nagy fót. Odavillantok, hát disznó. Meghúzom a ravaszt. Pont idejött neki e'! Látjátok-e? És mutatja. Hát láttuk. A negyediket. Ráadásul szép, fekete, erős. És kan ez is. Mint kezdő vadász, én zsigereltem. Munka közben végig az járt az eszemben, hogy Jóskának valami trükkje van. Valami olyan titka, amiről nekünk fogalmunk sincs. Amikor végeztem, odafordultam hozzá és mondtam neki.- Jóska bátyám, készen vagyok. Gratulálok még egyszer, te egy kész varázsló vagy.- Nincs ebben varázslat, Öcsé! Majd lősz te is, ne félj, nem is egyet. - szólt, s közben vizet öntött véres kezemre. Miközben beszélt, az arcát figyeltem. Fény ugyan kevés volt, de a nyílt tekintetű, nagy szemei szinte világítottak. A jogos vadászbüszkeség, a boldog megelégedettség ott bujkált mosolygó tekintetében. De volt még valami ravaszkás, huncutkás titok is, amit azonnal nem tudtam megfejteni, hogy micsoda. A kizsigerelt teríték mellett ott állt a szerencsés, büszke vadász. Ahogy a sötétben figyeltem, úgy tűnt, pár másodpercre mozdulatlanná vált. Mintha a külvilág megszűnt volna a számára. Csak ő volt, és az elejtett vad. S talán még valami. Talán egy megfogalmazhatatlan érzés, egy villanásnyi, röpke, halvány gondolat. Ekkor sejtettem meg a titkot. Hogy mi az a plusz, ami sikeresebbé teszi őt vadásztársainál. A félhold-sütötte, millió-csillagos égboltú erdőszélen döbbentem rá, hogy Jóskának valami közelebbi, meghitt, szinte bensőséges kapcsolata lehet valamely földöntúli erővel. Új Hevesi Napló 11
