Új Hevesi Napló, 8. évfolyam (1998)
1998 / 2. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC - Ilosvai Ferenc: Blondelkerettel kezdődött
]BME>* TÁNC* FIIoM F7losvai Ferenc: c&londelkereliel kezdődöd Hatéves lehettem, amikor egy téli este vacsora után kiosontam a szobába, lehúztam a nagyasztalról a nagyanyám varrta futót, hajként a fejemre tettem, erre pedig egy üres, kis méretű, aranyozott képkeretet illesztve visszatértem a jól fűtött konyhába. A konyha közepére penderülve megszólaltam: "és most elszavalom a táncot!" Volt nagy csodálkozás. Apám a térdét csapkodta, úgy nevetett első és egyben utolsó "színművészi" próbálkozásom láttám. Soha többet nem mórikáltam magam, nem szerepeltem. Nem akartam én soha színész lenni, de mások, az igaziak produkcióit teljes átszellemüléssel tudtam nézni a későbbiekben. Hogy akkor mégis mi kezdődött hatévesen azzal a bizonyos blondelkerettel? Visszapillantva régi önmagámra ma már tudom: a jó értelemben vett magamutogatás, vagyis az önmegmutatás felfedezése, és annak felismerése, hogy bohóckodással, alázatos mókázással meg színészkedéssel érzelmek válthatók ki az emberekből. Amolyan botcsinálta műélvező, ösztönös színházszerető ember lettem. Ha van született őstehetség a tudományok és művészetek területén, akkor - feltételezem! - lehet valakiben eredendően arra is hajlam, hogy mások szellemi-művészi produktumait előzetes tanulmányok, tudatos elhatározottság és egyéni érdek nélkül befogadja. Ilyen született befogadónak érzem hát magam, s ez számomra örömteli állapot. Ma már biztosan tudom, nem valamiféle pótcselekvés ez színészi tehetségtelenségem elkendőzésére. Színházszeretetem és a művészetek más ágainak kedvelése mögött nincs intelligensen elfojtott irigység bennem, csupán egy felnőtt férfiban lakozó, csodálkozó gyerek, aki tud és szeret még álmélkodni, tisztelve mások tehetségét. Kisgyermekként az egri Cifra-hóstyán a színházat még nem ismertem, de az utcai mutatványokat, az ötvenes évek május elsejéinek és szüreti felvonulásainak látványosságát már igen. A Dobó tér fölött ki feszített drótkötélen egyensúlyozó, zsákbavarrt akrobata mutatványa éppúgy lenyűgözött, mint a "baráti" néphadseregek művészeti csoportjainak bemutatói a Líceum udvarán ácsolt színpadon. Városunk ősparkjában, az Ersekkertben pedig Kemény Henrik egyszemélyes bábszínházának "rusnya pofájú", fafejű ördögei nevettettek meg sokszor a művész úr vendégszereplései alkalmával. Almélkodásra késztetett az országjáró körútja során Egerbe is elhozott fagyasztott óriás bálna irdatlan tömege is, de élményeim csúcsa akkoriban - az előbbieket lepipálva - igazából a cirkusz volt. Minden, városunkba érkező vándorcirkusz műsorára elvittek szüleim. Ilyen tarka "előtanulmányok" után, művészi élmények és vásári látványosságok emlékképeinek birtokában nyolcévesen jutottam el kőszínházba, mely Egerben 1955-ben kapott önálló színtársulatot. Akkoriban, a színészek érkezésétől megbolydult iskolavárosban sikk lett a színházba járás. A mi családunk sem maradhatott ki ebből. Felnőtt fejjel de sokszor hallottam és olvastam olyan, hajdan szegény, de roppant lelkes színházrajongókról, akiknek csak a "kakasülőre" futotta, ha eljutottak a színházba. Nem a poén kedvéért mondom, és nem is felvágásból, de nekem sem adatott meg soha, hogy régi, a hatvanas években elhamarkodottan lebontott, formás kőszínházunk földszinti nézőterére szüleimmel beülhessek, az emeleti páholyokról már nem is beszélve... Fenn a "kakasülőn", 48 VIII. évfolyam 2. szám - 1998. április
