Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Farkas András: Isten bohóca (Részlet)
És ha a fogalmaknál tartunk. Magyarázd el az oktatóknak és az oktatandóknak, hogy a fogalmak tartalma legalább olyan szorgalmas elemzést kívánna, mint az, ahogyan nekiestek az atomszerkezet megfejtésének. Beszélgetek az emberekkel. Mondataikból kitűnik, hogy több helyen értelmetlen, amit mondanak, - nem azokat a szavakat, hangokat, imákat értik a hangok mögött, mint amit én. Vagy amiknek a hangok mögött lenniök kellene. Vagy van. Az külön téboly. Atyám, hogy filozófiáról és jogról beszélnek olyanok, akiknek ezekről a stúdiumokról papírjaik vannak, mert szajkó módjára felmondták a vizsgáikon az előírt penzumot, de fogalmuk sincs arról, amiről beszélnek, amit oktatnak. És miért? Mert a fogalmakat, azt, ahogyan a fogalmak őket megközelítették, meg sem vizsgálták, csak elfogadták, mint, amit megvettek. Áruként kezelték mind, holott bele kellett volna élniök magukat a felfedezés örömébe, boldogságába, extázisába, és akkor onnan, belülről szemlélhetnék, oktathatnák, terjeszthetnék mindazt, amit igazán és valóban élni, megélni érdemes. Hányszor szavaltam már érzéseimről. Mindig is megbotlok bennük. Nem azért, mert nem figyelek, hanem a belső hullámzás olykor engem is elborít. Itt van ez a fiatalasszony. Milyen őszintén, milyen mohón és milyen lekötelezőén fejezte ki mindazt, ami benne létezik. Érezte talán, hogy a két idegrendszerben, a két testben, a két agyban, vagy azon túl, található egy összhang, a közösségnek az a formája, amikor Rád hivatkozva tértem ki kívánsága elől. Nekem magamért kellett volna helyt állnom. Azt kellett volna mélyebben kifejtenem, hogy ez a kettős önzés, amit szerelemnek hívnak, magas szintre is emelheti az embereket. De még több, még másabb, ha két ember, sok ember, a közösségek alávetik magukat, közösen, őszintén, teljes alázattal annak a rendeltetésnek, amit kezdettől fogva hordunk magunkban. Ha engem idehívtak, itt kell lennem, és ha akárhonnan támadás ér, akkor is itt kell maradnom. Mert nemcsak ebben a pillanatban és nemcsak ennek a pillanatnak építem az. életemet! Ez a hűség az én mindenem! És azért is, meg nemcsak ezért, de megint kérek. Adj sokaknak, egyre többeknek, beleélő készséget. A gyilkosnak, hogy élje bele magát áldozata helyzetébe, a gyóntatónak, hogy élje bele magát a gyónó szorongásaiba, a gyónónak, hogy venné tudomásul, mekkora felelősség kimondani a bűnök megbocsátását, a hatalomnak, hogy milyen nehéz adózni, vagy nyögni a hivatalok ostoba packázásai miatt! A polgárnak, hogy az emberi gyarlóságtól szóló tanítás nem írott malaszt. Kérek, mindig kérek! Azt a felvilágosítást is, hogy hajnalban és este a lélek számolhat százig, hátha választ kap aggodalmaira... ... Mert szájjal lehet hazudni, az arccal is lehet mímelni ezt-azt. Be lehet tanítani az izmokat a szétnyílásokra, eltorzulásokra, bizonyos lelki jelenségek ábrázolására, csak egyet nem lehet se betanulni, se betanítani: azt, hogy a száj, az arc, a tekintet, a szemek és a test mozdulatai ugyanarra a belső ritmusra, arra a semmi mással össze nem téveszthető harmóniára, dallamra, egyenes beszédre mozogjanak. Amikor a tüdőből kilobbanó levegő az egész idegrendszeremmel ugyanazt akarja, ugyanazt mozgatja, ugyanazt lelkesíti. Lelkesíti, igenis lelkesíti,'ha kell, a végsőkig, atyám!... VII. évfolyam 1997. május * Farkas Andrásra emlékezve * Különszám
