Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Dr. Török József: Félbeszakadt beszélgetés
Dr. Török József: Félbeszakadt beszélgetés Először akkor éreztem meg, milyen lehetett az egri tavasz a harmincas években, amikor kévésünk professzora, Mezey László elmesélte, hogy miként olvasta tizenhat évesen, gimnazista korában a ciszterieknél, az egri várban Dante Isteni színjátékát délutánonként, Babits Mihály felülmúlhatatlan fordításában. Már elég meleg volt, nem kellett félnie meghűléstől, de még nem tikkasztott a nap heve, s a kinti napsütés szinte ihlette azt a belső ragyogást, ami a nagy mű soraiból áradt, még a pokolbéli kínok gondos megrajzolásakor is. Majd az emlékmegosztást ajándékkal megpecsételendő, kaptam egy Dante összes-kötetet, hogy kisvárosi nyaram társa legyen, s ha nem is tavasszal és tizenhat évesen, legalább nyáron és évtizeddel idősebben, egy igazi auctor szavakba-mondatokba formálódott gondolataival “ismerkedjem”. A történelmi hűség miatt az is említendő, hogy társaim is kaptak egy-egy példányt, ám a többiek azóta sem emlegették, s ebből formálhatom a jogot annak föltevésére, hogy igazán én kaptam csak ajándékba a professzor úrtól Dante-kötetet. Másodszor akkor éreztem rá ezekre a hat évtizeddel korábbi egri tavaszokra, amikor kiderült, hogy Farkas András, a Hevesi Napló lelkes szervezője, ha nem is évfolyam-, de iskolatársa volt Mezey Lászlónak, s előkerült egy amatőr-fénykép, amely mosolygó, vidám gimnazista fiatalemberek kis csoportját ábrázolja, másik kettő mellett őket. Akkor tervbe vettük, hogy mi ketten, az egykori egri diák - ma felelős szerkesztő - és én, a valahai tanítvány, összekotorjuk emlékeink megfakult vagy éppenséggel széttöredezett darabjait, egybeillesztjük, s leírjuk, hogy valami megmaradjon azokból az egri tavaszokból, amelyeken az Isteni színjáték olyannyira meg- igézte együket, hogy később maga is fordított Itália óriása leveleiből. Jó lenne újra elővenni a fényképet, s pontosabban megnézni, nem csak futólag, mint akkor, az Ecclesia parancsnoki hiújaként emlegetett kicsiny, belvárosi irodában. S még jobb lenne, ha az író-szerkesztő elmondhatná, hogy akkoriban ők miről beszélgettek? Dante lett volna csak a társalgás témája? Vagy az irodalom általában? Mi volt az a közös alapélmény, amely mindkettőjüket az írott szó szolgálatába állította? Jean Guitton figyelmezteti az egyetemistákat egyik könyvében, hogy a gondolat a legtörékenyebb, legillanóbb valami. Ha jön, azonnal rögzíteni kell, különben visszahullik a feledés feneketlen kútjába, mert legtöbbször ez a sorsa: fölsejlik, majd elenyészik. Erre kellett volna rákérdezni: a szerkesztőt milyen fiatalkori élménye vitte arra, hogy mások gondolatait is olyannyira akarta rögzíteni s közzétenni? Miért hitt abban, hogy a sorok olvasókra, a gondolatok továbbgondolókra találnak? S miért volt türelme, kitartása a Hevesi Napló kéziratainak begyűjtése terén? Nem kell különleges képesség annak megállapításához, miszerint számos tanulmány soha nem született volna meg, ha ő nem ragaszkodik a megírásához. Mindenki magából indul ki, s ez a közhely-számba menő mondás itt és most a legteljesebben igaz. Megérte neki a fáradságot, a vesződést? Ezekre a kérdésekre kellene választ adni, miközben a felelős szerkesztő már tudja az odaáti, az igazi feleletet. Tovább firtatva a kiinduló kérdést, talán valamelyik ciszterci szerzetestanár adta át akkor, a harmincas években ezt a lelkes irodalomszeretetet, amely valójában az írás segítségével megragadott emberi gondolat iránt érzett tisztelet? Voltak akkor is kötelező olvasmányok, amelyek az egri gimnazisták számára kényszerű kötelességet jelentettek, vagy a jó tanár segítsége folytán önfeledt, lázas olvasással telített, gyors szárnyakon tovaröppenő órákat? S végezetül egy szót arról, ami a végleges létben vár az emberre: odaát újra lehet olvasni az Isteni színjátékot, vagy ez már nem is fontos, mert közvetlenül lehet társalogni az auctorral, aki Dante Alighieri? Vagy - mi több - magával az auctorok Auctorával? ' IMS VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlékezve # Különszám
