Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Murawski Magdolna: Rendhagyó irodalmi emlékek - vidéki tükörben
kor, Farkas András egri szerkesztősködése idején. Az irodalmi élet kasztosodik, így egyre inkább elrugaszkodik a valós élettől, afféle beltenyészetté válik, míg odáig jutunk, hogy az olvasó előbb csak unottan lapoz, majd egy idő után meg se veszi az irodalmi lapokat. A kultúra válságáról papolunk, de senki nem akarja tudomásul venni, hogy nem a kultúra jutott válságba, hanem a művelői. Ha egy zárt, bürokratikus rendszer dönt arról, hogy ki a tehetséges, ki nem; ha az új tehetségek számára nincsen kitörési lehetőség, előbb-utóbb szenilis taták gyülekezetévé válik minden olyan fórum, melynek pedig nemcsak kötelessége, hanem hivatása volna a tehetséggondozás, a fiatalok pályájának egyengetése. Mikor rendszert váltottunk és lehetővé vált a magánkiadás, Farkas András sorra adta ki műveit, először a korábbiakat, az 50-es évek által fiókban érésre ítélt vallásos tárgyú műveit. Szinte hihetetlen, hogy A „Zsuzsa és a bírák” akkor íródott, annyira könnyed a hangnem, a verselés, hogy valósággal lebeg. A korszak csörtetésének és a fent vázolt terroriszti- kus kornak semminemű pora nem ülepedett meg rajta. „Az Isten bohócá-”ban talán annyicskát visszaköszön a Rákosi-éra, hogy a feljelentgetések és hivatalos besúgók kora ott ólálkodik: a prédikátor Filippo szavait az oszlopok mögött rejtőzködő spicli rendre feljegyzi, s hogy ügyet csinálnak belőle. A szerző optimizmusát viszont az mutatja, hogy hősét végül felmentik. A tisztaság ereje hat a lesüllyedt lelkek uralmával szemben. Mese ez, ugye, a mai világunkban...? Miféle ellenerő működött Farkas Andrásban, hogy a kötelezően ateista korszakban befelé fordul és rendíthetetlenül keresi Istent, a felakadt lemezjátszó-tűként önmagát visszaismételgető beltenyészet-líra, a kötelező szabad vers és abszolút rímtelenség idején ó' csakis a klasszikus költészet igényei szerint él és ír (a szavak önkéntelenül sugallják: talán sír is, a férfiak hangtalan, csupán befelé hallható, csendes zokogásával)? Marad az igény, a leócsárolt adoniszi sorok évei, majd a szonettek kora. Mindebből a jelenkor nem tud szinte semmit. Közismert jogász és újságíró, szigorú kritikus, akitől sokan tartanak, és akiről a színésznők azt suttogják, hogy „Lupusnak nem kell lefeküdni, mert ő úgyis azt írja, amit akar”... De nemcsak ennyi a leltár. Egernek irodalmi lapot álmodik, melyben szerepet kap a közélet is, de mikor szponzorokhoz folyamodik is, mindig kiköti, hogy ő és lapja megőrzik szellemi függetlenségüket, a támogatás elfogadása nem jelent semmiféle behódolást. Ez a Hevesi Szemle időszaka. Egy nylon szatyorban elfér pár év termése, melyet ő és társai felmutathattak. De ez a kor valamiféle hőskor. A felcsillanó lehetőség, hogy most igazán meg lehet mutatni önmagunkat. Lektori, azaz cenzori ajánlások nélkül, szabadon, melyből végül „félig rabon vagy félig szabadon” variáns született. Egy lap mindenképpen közösségi alkotás kell legyen. Ha nincs egyetértés a szerkesztési elvekben, nem azonosak a célkitűzések, kenyértörésre kerül sor. Farkas András életének azon periódusa ez, melyet a „Morzsák” utószavában élete „döntő, befejező szakaszáénak nevez. Tudta, hogy „annyi - amennyi”, s hogy nem késlekedhet, ezért ezt a korszakot sok küzdelem fémjelzi. Támadták és ő visszavágott. Csatározások, „betartások”, a posztkommunizmus mocsarába süllyedt korszak minden nemtelen törekvése arra, hogy mostmár végleg elhallgattasson egy renitens irodalmárt, aki annyi borsot tört az orra alá. Kritizálta, mikor mások a talpát nyalták. Igénytelennek nevezte, pedig a bennfentes körök önmagukat szellemi elitnek vélték tudni. Klasszikus verseket követelt a költőktől, pedig milyen kényelmes az, mikor se rímelni, se verselni nem szükséges tudni ahhoz, hogy valaki Kossuth-díjas lehessen. A kor szellemét leginkább a meg nem kapott Kossuth-díjak fémjelzik. Kálnoky, Weöres, Tamási... mit is fűzhetnénk mi ehhez, minthogy csóváljuk a fejünket...? VII. évfolyam 1997.május * Farkas Andrásra emlékezve # Különszám 7
