Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Dr. Farkas András (1919-1997)
Dr. Farkas András (1919-1997) A költőknek különleges lelke van. Bár testük a földön él, lelkűk mindig valahol máshol kóborol. A mában élnek, de nem a mának. Az élet viszont egészen másról szól. Család, munka, megélhetés, hétköznapi gondok. A mai költőknek ezért van polgári foglalkozása. Ez a foglalkozás egyszerűen önvédelem a társadalom azon durvaságával szemben, hogy őket térdre kényszerítse. Farkas András nem egyszerűen költő vagy író volt, újságíró és jogász, hanem különös intézmény Egerben. Volt egy titka: mindenhol jelenvaló volt a városban. Nem létezett kulturális esemény, melyről ne tudott volna. Mindent meglátott, észben tartott, és a lényegre mindig reagált. Akkor is, amikor már rég Pesten élt. Aki sokat akar tudni, annak fegyelmezettnek kell lennie. Formai szigor, erős kritikai készség jellemezte. Műveltsége, naprakész tájékozottsága ennek különös mélységet adott. Harciasán védelmezte az igazságot és az igazakat. A nála fiatalabbak a jó pater familiast tisztelhették benne, és számíthattak a segítségére. Gunyoros hangja, csipkelődései, melyeket szeretetből „követett el”, egyre a fülemben visszhangzanak. Volt egy nagy szenvedélye az íráson kívül. Ezt a vonzalmat Egernek hívták. A család a fővároshoz kötötte, a szíve viszont Egerhez. Ennek a városnak a művészi jelene és jövője volt a gondja. Úgy volt lokálpatrióta, hogy erről nem beszélt. Egyszerűen megélte azt, amit helyesnek tartott. Sokan nem értették, és szinte senki nem támogatta ebben. A Hevesi Naplót egyedül szerkesztette, és a kiadási költségeket gyakran a saját zsebéből fizette. De ő nem bánta, mert szerette ezt a várost. Szerkesztői szigora nem tűrte a locsogást, és egy-egy új szám elé mint nyitányt komponálta meg a „Lectori salutem” rovatot. Ezután hiányérzettel nyitjuk majd ki a lapot. Aki a szellemét, a munkásságát a szülőföldjének szentelte, az egyszerűen beleolvad a város életébe. Nem távozik el, mert ugyanúgy jelenvaló, ahogyan életében is volt. Megálmodott valamit, és a halhatatlanságnak ajándékozta. Köszönjük. Míg élt, olyan ritkán mondhattuk ezt neki... M. M. VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám
