Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - KÖZÉLET - Vas István: Teleki Pál emlékezete
V*s István: Teleki Pál emlékezete í. Amikor elcsattant a revolvere, Egész Magyarország elbukott vele. Fent a bombázórepülők, Lent, a katonák, a menetelük Berregték, dobogták, hogy vége, vége, Hogy hullunk a szennybe, szégyenbe, vérbe. Az áprilisi szél sziszegett, Felhőkkel borította az eget, Aztán mindennek vége volt, - csak Nem a bűnöknek, nem a pokolnak, Nem a tankoknak, bombáknak, romoknak, Fogcsikorgatásnak, kínzásnak, jajoknak, Megtáncoltatásnak, szégyen-daloknak, Minden megdermedt, csak a férgek mozogtak, Csak a ganajtúrók, poloskák, patkányok, Döglegyek, keselyűk, sáskák, sakálok, Az öklendezők, tajték-epehányók, Világtörténelem penészébe pácolt Riadt rémuralmak, szláv-zsidó ragályok, Vérengző' vigécek, népi janicsárok, Az öklendezők, tajték-epehányók, Trágyadombbá tették Magyarországot, A rondaságot kenyerünkké tették, A hazugságot vérünkbe ömlesztették, A század pestise életünkbe forrt át - Jaj, Magyarország! 2. A csőcselék-urak között Nagyúr volt, gróf volt nemcsak rangra, Ezért Választotta a ködöt, Ezért nem indult csőcselék-kalandra. Hogy tévedett? De nem volt nála kényesebb: 0 úgy szólt, hogy elhallgatott, S mert tudta, hogy szava mit ért, Azért hozta a véráldozatot. Azt hitték a kedélyesek, Hogy Mohácsnál több is veszett, S kik soha nem tanulnak, A pimaszok, a délcegek Azt hitték, hogy mindent lehet Magyar úrnak Csak ő tudta, hogy jobb elnyúlni holtan Ha nem akar úr lenni a pokolban. Csak ő tudta, hogy Magyarország Nem osztály, nem tömeg, De mindig az egy, meg az egy - S vállalta sorsát. 3. Amit ezer éve mindig csak néhányan Tudtunk, volt már úgy is, hogy csak ketten-hárman Volt már olyan év is, hogy nem élt másban Csak az egyetértő szemhunyorításban, Ami soha nem volt pillanatnyi érdek, Nem részeg hujjongás, nem áldott tények Ami soha nem volt, ami csak lehetne, Ami nincs forgandó sorsnak alávetve, Ami fel-feltámad tisztultabb agyakban, Az eladhatatlan, meghódíthatatlan, Ami még osztályé, párté soha nem lett, Az a vágy, akarat, az a magyar nemzet Akkor vele egy volt, s lángja benne égve Vele együtt hullott a nemesebb éjbe, A tisztább sötétből fel a fényre szállva, A reményentúli remény magasába, S hiába takarják hazug feledésbe, Megnő minden évvel éltető emléke, S ragyog tizenöt év vérpárás ködéből, Teleki füstölgő revolvercsövéből. 1956. január. VII. évfolyam 1997. március hó # 1. szám
