Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 4. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cserniczky Dénes: Szent kalandom Mindszenty bíborossal
Jön Ortutay Gyula, az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter. Leül a szemben lévő baldachinos trónra. Elhelyezkedik és rámnéz. Odasúg a mellette álló embernek, vélhetően titkárának, miközben fejével felém int:- Ki ez? - olvasom le a szájáról.- Nem tudom - mondja a titkár vállát vonogatva. (Mi az, hogy ő nem tudja, lassan már én sem tudom, ki vagyok.) Itt most megszakítom az eset leírását, hogy valamire emlékeztessem az olvasót. Arra, hogy Mindszenty bíborost ebben az időben már erősen támadták, rádióban, újságokban lehetett erről hallani, olvasni. Durva rágalmakkal illették ezt a nagyszerű főpapot és embert. Mi volt a "bűne"? Semmi egyéb, csak az, hogy kiállt hitéért, a magyar népért és az üldözöttekért. Szembeszállt a nyilas uralommal, amiért Sopronkőhidára internálták. De szembeszállt a háború utáni sötét erőkkel is, amiért őt ezek a sötét erők kiátkozták és alattomos módon lehetetlenné akarták tenni. Mindszenty bíboros nagyon bátor ember volt. Egész élete tanúsítja ezt. De ő is ember volt, és a sok üldözés, börtön következtében kialakult benne bizonyos védekező reflex. Mit keres egy fiatalember a szentélyben, a sekrestyeajtóban, a diplomaták padsora mellett? (Hogy mit, azt én is szerettem volna tudni.) Folytatom a történetet. Kezdődik a mise. Meghúzzák a csengőt a fülem mellett. Megdördül az orgona. Megindul a papok és ministránsok sora. Végül a bíboros. Megint megáll. Rámnéz. Kemény, átható pillantás egy méter távolságból, és továbbmegy. Lépcsőima.- Introibo ad altare Dei.- Ad Deum qui laetificat juventutem meam. Lassan megnyugszom. Belemerülök a méltóságosan hömpölygő szentmisébe. Elfelejtem szorult helyzetemet. Feloldódom. Mindszenty bíboros az oltár közepére megy és kifordul:- Dominus vobiscum. És rámnéz. Egyszerre visszazuhanok előző lelkiállapotomba. Jön a szentbeszéd. A bíboros helyet foglal. A beszéd szövegét valaki felolvassa a szószéken. Mindszenty bíboros lassan rám emeli szemeit és kitartóan néz. Finom zavar itt-ott, suttogás, el-elkapott pillantások. Én csak azt érzem, hogy tetőtől talpig csuromvizes vagyok és hogy nem süllyedek el, az külön csoda. Ezt nem lehet elmondani, ezt nem lehet leírni. Ott állni annyi ember előtt ilyen kínos helyzetben, amiről én az égvilágon semmit, de semmit nem tehetek. Kiszolgáltatva és kitéve minden gyanús és alaptalan gondolatnak. Én csak állok és nem mozdulhatok, mert hová is mehetnék!! így, hol egy kicsit magamhoz térve, hol visszazuhanva a teljes kétségbeesésbe teltek a percek és negyedórák. Vége a misének. Az óriási papi asszisztencia megindul a sekrestye felé. A bíboros utoljára megáll előttem. Merev nézés. Egy pillanat szobor mozdulatlanság és bemegy. Ortutay is feláll. Végigmér. Nagy megkönnyebbülést érzek. Pár pillanatra lehunyom a szemem és én is indulok. Ez nem igaz! Be van zárva az áldoztató rács. Egyetlen út van: a sekrestyén keresztül. Istenem! Ez a vég! Erőt veszek magamon. Bemegyek. A bíboros akkor veszi le a miseruhát. Ha láttak megdöbbent arcot... Én meghajtom magamat és annyit tudok kinyögni:- Laudetur... Új Hevesi Napló 37
