Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 3. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Börtönélete 1957-58
Renn Oszkár: Börtönélet 1957-58 (részlet) A Magányzárka Osztály A rabomobil több, mint három órás zötykölődés után megállt. Miskolcról egyfolytában jöttek, 12 rab és 3 őr. Együtt szívták a beszűrődő kipufogógázokat, vagy ha kinyitották a felső szellőzőt, "élvezhették" a dermesztő januári hideget. A rabteret őrző fegyveres őr egy erős vibrációs fonat-fal mögött ült, s most megszólalt: "No, emberek! Célban vagyunk." Ebből megtudták, hogy megérkeztek a váci fegyházba. Néhány perc múlva ki is nyitották a hátsó ajtót, letámasztották a kis létrát és az őrök sokadalma között mehetett be a "szállítmány" a fogadó körletbe. A személyes holmikat tartalmazó kis zsákokat itt le kellett adni, majd szigorú személyellenőrzés következett. Néven és rabszámon szólították a csíkosokat, a raboknak számuk bemondásával kellett jelentkezni. "615-665 jelenkezem!" - mondta neve hallatára az egri diák. A szúrós szemű rabnyilvántartó smasszer igazította: "Tisztelettel jelentkezem!" A diák ismételt. Közben pillanatok alatt szétszedték a diákcsapatot, a barátokat elkísérték, majd ő is kapott egy őrt, aki alig megfigyelhető folyosókon kísérte egy belső udvaron át egy sokadik bejáratig. A lépcsőházi bejárat fölött, több emelet magasságban, csaknem az eresz alatt egy kőtábla adott nevet a létesítménynek: MAGÁNYZÁRKA OSZTÁLY építtetett Jiraszek és Krausz építészek által 1892 Felkísérték az emeletre, a trepnin mentek végig. Mellettük a mélység dróthálóval lezárva (az öngyilkossági kísérletek megelőzésére), s a mélységen túl valószínűleg az a több emelet magas, kívülről szinte sima, szürke fal, melyet gyermekkorában oly sokszor látott, amikor kisgimnazista társaival a Mária Terézia fogadására emelt diadalív, a Kőkapu felé csavargóit. Közben egy hatalmas vörös csillaggal megjelölt cella előtt mentek el (mint később megtudta, Vas Zoltán raboskodott benne és egykoron Kádár János is ezen a folyosón volt házi), majd megálltak a kijelölt cella előtt. Nagyot sóhajtott magában, vajon milyen lesz és mennyi ideig ez a "magányzárka"? A házi már ott várta őket és mosolyogva üdvözölte új "ellátottját". Az őr kikulcsolta az ajtót és az egyetlen lakó máris felpattant az ülőkéről, s katonásan jelentkezett. "Na most már maga sem lesz egyedül" - mondta a kísérő tizedes. "A szabályokra aztán jól tanítsa meg az új fiút, mert maga lesz a felelős! - Igen?". "Igenis, tizedes úr!" - felelt készségesen az eddigi magányos, s máris becsapódott a döngő ajtó. Most üdvözölte a diákot egy hivalkodóan kemény kézszorítással a ki tudja meddig mellé rendelt társ és bemutatkozott: "Nagy Ferenc vagyok, Budapestről." A típus börtöncella kb. 2,5x4 méteres, két vasággyal két ülőkével és egy kis asztallal, a sarokban a küblivel, egy mini mosdókagylóval, vízcsappal, egy lavónal és két műanyag pohárral. Alul agyonkoptatott fapadló, az ablak kézzel el nem érhető magasságban, vastag vasráccsal és belülről sárgászöld lakkal beszórt üveg, hogy a szabad eget, fákat, madarakat se lehessen látni. Az egész helyiség hideg-rideg, a fűtőcső aligha ontotta a meleget és ezért gyakran a vastag daróckabátot is viselték a rabok a zárkákban. A diák cellatársa különleges egyéniség volt. Együttlétük három hónapja alatt talán ha összesítve egy órát beszéltek egymással, és a diák sohasem tudta meg, hogy miért, mennyi időre ítélték el. Ha nagyritkán beszélt, nem nézett a partner szemébe és csak tőmondatokban fejezte ki magát. Hihetetlenül fegyelmezett börtöni életvitele katonafélét sejtetett. Mindennap csinált 100x4 lépést a cella hosszában, 2x50 fekvőtámaszt és egy egyéni tomagyakorlatot a séta után 38 VII. évfolyam 3. szám - 1997. augusztus hó
