Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 2. szám - Murawski Magdolna: Végül… A koponya románca
Murawski Magdolna: Végül... A KOPONYA ROMÁNCA Soha nem szoktam felolvasni a verseimet. Nincs annál szánalmasabb, esetlenebb és hiábavalóbb próbálkozás, mint mikor egy költő szavalni kezdi a saját műveit. Nem szeretem, ha valaki nem ismeri a saját limitjeit. Az író az írás mestere kell legyen, míg a színész a szépen csengő szavaké, a beszélt kultúráé. Nem tudom, mi ütött belém tavaly ősszel, amikor Farkas Andráséknál voltam éppen látogatóban. írásokat kért tőlem, és én átadtam neki néhányat a következő szám anyagához. Akkor viszont fogtam egy papírlapot, kiemeltem a magammal cipelt dossziéból, és megkértem, hogy hallgassa meg egy versemet. „A koponya románca” volt az. Sötét színekben játszik ez a művem, akár Liszt: II. Magyar Rapszódiájának bevezető akkordjai, melynek előadásával pöttöm tízévesként mosolyra fakasztottam az egri zeneiskola egész tanári karát. Nem az előadásom színvonalával, hanem a mű kiválasztásának és bemutatásának halálos komolyságával, mely akkor se volt jellemző apró gyerekekre. Lupus barátom figyelmesen hallgatta a rendkívüli produkciót. Talán ő se tudta hová tenni váratlan feltárulkozásomat. Utána mélységes csend lett. Elgondolkodva, lassan fogott hozzá az értékeléshez. Tanárosan, kissé öregesen, de sok szeretettel beszélt a versről. Tördelt alexandrinusokról, versformákról szólt, és valósággal meditativ hangulatban. ízlelgette a verset, mint ahogyan a borszakértők szokták a borokat. Aztán más témára tértünk át, de a fekete bársonyszerű hangulat mindvégig megmaradt. Már nem is emlékszem, találkoztunk-e még azután is személyesen, vagy csak telefonon beszéltünk. Talán mindegy is, hiszen lényeg az a hangulat, melyet magunk után hagyunk. Nekem pedig a halál, az elmúlás, a temetők atmoszféráját kellett átadnom egy kedves barátomnak, akiről soha nem a halál, hanem épp ellenkezőleg, az életvidámság és az élet jutott az eszembe. Tapintatlan voltam? Ráéreztem valamire, amit csak akkor lehetett elmondanom? Ki tudja... Az élet és a halál furcsa játékai közé tartozik ez, mikor az érthetetlennel és megfoghatatlannal találkozunk. Koponyát játszik méla lyuk. Vigyorog, mint ki mosolyogni tud. E torz való mélyében mind-mind ott vagyunk. Látjátok, feleim, milyen hazugok vagyunk?! Már porrá omlik szét koponya, űr. Bűnös az ember, s az Isten egyre tűr. Hajszálak, lágy húsok rendre elomlanak. A lényeged az, mi utána megmarad. Látjátok, feleim, szinte nem is vagyunk! Már földi életünkben is csak rothadunk. Tettetni egy se rest, csupán a tett halott. A műveletlenség szó-cafatot gagyog. Az értelmetlenség ragozna elfeledett igét. Karjában tölgyet hisz, s markolász venyigét. Duzzog, ha szólsz, s rád dühöngve ront. Letarol barátot és rokont. Fejére hull a víz-erő: eső. Egy perc alatt lesz mállott s széteső. Bizony, csak egy perc, feleim, s utána nem vagyunk. Látjátok, milyen kevesek vagyunk?! Megbánni hogyha tudnád sok rossz tettedetjangyalszárny vinne, így rossz sorsod eltemet. Kacagni sem lehet. Egy torz vigyor marad. Koponyád földet és sarat harap. Mélyében ott lesz minden érdemed. No, lásd: ennyit ért földi életed! Hogy elfeledni mégse tudd, hever majd végtelenja föld ölén fehéren s élettelen. Kiásnak egykor vagy talán a mély kivet. Rád döbbenten s undorral tekintenek. Szánd meg magad s a helyet, mit itthagyunk! Látjátok, feleim, milyen halottak vagyunk ?! 74 VII. évfolyam 1997. május # Farkas Andrásra emlékezve # Különszám
