Hevesi Napló - Új Hevesi Napló, 7. évfolyam (1997)
1997 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló
lettem, boldogabb. A lelkemben visszhangzanak azok a szín-csodák, színélmények, képben és formában való változatosság tájban és építészetben, melybó'l egyelőre éldelni fogok, hogy ezzel a régies kifejezéssel éljek... Néhány kép alaposan megragadta a képzeletemet. Az egyik faluszéli ház mellett (a ház régi és eléggé igénytelen kinézetű volt egyébként) egy anyaló legelt, tőle nem messze a csikaja heverészett. A ház közelében egy tavacska volt, a partján még tavalyi, száraz nád és sás, de a vizében tükröződött a gyönyörű kék ég, és a felszínét szél borzolta. Aló is és a csikó is tarkák voltak, mint az indiánok lovai, s nem is voltak túl szépen gondozottak. Külsejük, akár a házé. De bennem felsejlett egy érzés: milyen csodálatos lehet, ha valakinek saját tavacskája van a háza körül! Kiülhet a partjára, elnézheti a szél és víz játékát, belemerülhet ebbe a végtelenséget idéző érzésbe, és a lelke folyton töltődhet ettől. A másik helyszín mellett is valószínűleg gyorsan haladhattunk el, mégis állókép gyanánt maradt meg az emlékeim között. Egy falusi futballpályán meccs volt. Viszonylag sokan állták körül a helyi szinten jelentősnek számító eseményt, és hangosan drukkoltak. Büntetőrúgáshoz készülődtek, és két hosszúhajú fiatalembert pillantottam meg először, amint szakszerű mozdulattal eltakarták és védték, amijük van. Erre nyilván szükség van, csak hülyén néz ki. Tőlük nem messze állt, közvetlenül a pálya szélén, egy féllábú bácsi. Mankóra támaszkodott, két mankóra, és úgy állt ott, mint a cövek. Meg se rezzent, meg se ingott, csak állt és nézte a mérkőzést. Tőle nem messze állt egy üres pad. Nekem először az jutott az eszembe, ugyan miért nem ültetik le szegényt? Majd az, hogy talán az unokája játszik, azt nézi annyira belefeledkezve s talán büszkén. Végül pedig az, hogy vajon mit érezhet egy féllábú ember, mikor másokat egészségesen és vidáman rohangálni lát? Arra tippeltem, hogy talán boldog és büszke, no meg izgatott, ha az unokája játszik. Aztán átéltem a fájdalmas hiányérzetet. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy a lélek mindenképpen emlékezik a boldog vágta élményére, és úgyis az az elsődleges, amit lélekben átélünk. Megbeszéltem ezt a képi élményemet a gyerekekkel. A J. verziója tetszett a legjobban. 0 azt mondta, hogy általában egyik öregember se teheti már meg azt, hogy együtt rohangál a fiatalokkal, mert hiszen az ő lába akkor is fájós és fáradt, ha kettő van neki. G. többnyire a részleteken akad fenn valamilyen formában. Szerinte a bácsi azért állt ott olyan rendíthetetlenül, mint az ólomkatona a mesében, mert otthon felejtette a szemüvegét és ülve nem látott volna olyan jól. Mikor én megjegyeztem, hogy azért nem minden öreg szemüveges, van, aki egészen jól lát, ő tovább érvelt: de, bizony, a legtöbb öregembernek beszűkül a világa, s ezért van szükségük szemüvegre. Az indoklás jó, csak az általánosítás nem. De végül is maradtunk ennyiben, mert a lényeg - számomra - az volt, hogy ugyanazt a képet más-más személyek milyen aspektusból látják. A magam kreálta képet pedig úgy tettem helyére, hogy lám, ez a költői látásmód. Más kívülállóként annyit jegyez meg, hogy a falusiak rúgják a labdát, na és? A helybeli ezt úgy látja, hogy valami lényeges esemény történik a pályán. És van, aki észre se veszi az egészet, mert keresztülnéz másokon, vagy éppen alszik a buszon. Én viszont ezt is szép, színes fotográfia gyanánt őriztem meg emlékeim között: ragyogó zöld füvön búzakék mezbe öltözött fiatalemberek rúgják a fekete-fehér pöttyös labdát, miközben az égen haragos szürke, fekete fellegek gyülekeznek, és az eső lába a levegőben lóg. Körülöttünk mindenféle színű ruhába öltözött VII. évfolyam 1997. március hó # l. szám II
