Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Víz László: Szent Januáriusz névcsodája
„Tükörteremben él a földi ember.” Néhány szó ez a kép, metafora, vagy mi? Elmélkedésre biztat, amikor arra gondolok, hogy a tükörterem minden mozzanatomat felfogja, minden oldalamat kivetíti, ujj- billenésemet épp úgy számba veszi, mint az arcomat, ahol irányíthatatlanul ott áll a leképezés mindannak, ami bennem végbement, végbemehet és végbe fog menni. A Pokolban szaporodnak a nevek, az arcok, a Purgatóriumban is, a boldogok körében is. Nem akarom elővezetni sem az egyik hely, sem a másik tájék, se a boldogság fényében égő végtelen vidék lakosait felsorolni. (Boda sem mondja meg, miért, azt sem árulja el, hogy szenvednek, tisztítódnak, vagy hogyan is fürösztik meg magukat és elmúlt szándékaikat a már tisztákká váltak. Csak a költőtársak lanyhuló rokonszenvét, figyelmét hívnám fel Adyra, Babits-ra, Kosztolányira, József Attilára, akik e belső játszmában a Purgatórium egyik szelídebb környezetében kaptak átmeneti szállást. Minden mű az adott pillanatban lezárt. Mégis befejezetlen, mert ezt a vándorlást ez a mai költő is tovább folytatja, megállapításai, ítéletei mennyiségileg, esetleg minőségileg is bővülhetnek, bűvölhetnek neveket, teljesítményeket. Ám a tény, mármint a belső színjáték ténye - eligazít. Ha három tényezőt vizsgálok: a szerzőt, a témáját és az alkotás hogyanját. Boda László kötetét megjelenésekor nem értékelhették azon a szinten, ahogyan méltón elvárhatta volna. A megértő társak segítették, háláját ki is fejezte magvas előszavában. Most, tíz évvel a mű megjelenése után kell róla és szerzőjéről írnom. A mű és alkotója él, fiatalabb, mint valaha. Mi lenne, ha a közvélemény egyszer igazándiból szólna ehhez is, ahhoz is? Vagy legalább szóba állnak azzal az emberrel, a poéta doctus-szal, aki nemcsak filozófus módjára, de a poétika, az esztétika fontos szabályait illően követve tesz asztalunkra olyan művet, amely a maga nemében nemcsak Dante-ra, nemcsak Dantenak szól vissza. (Itt most citátumoknak kellene jönniök, de nincs terem, hogy bizonyítsam, mennyire önálló alkotó és nyelvművész Boda László —; majd egyszer, ha egy pici szellemi rend is lesz ebben az országban!) Víz László Szent Januáriusz vércsodája A kötet első oldalán idézet kérdezi: „Vannak dolgok, amelyek - a természet rendje szerint - nem lehetnének. Vajon mi okból vannak, és milyen céllal?” Amodern ember kétkedése, dilemmája, hitetlenkedése, hitc-fogyottsága, vagy egyszerűen az európai racionalitás gőgje feszül, értetlenkedik, amikor mai vagy régi, régi-módi csodákról írnak-beszél- nek neki. Hozzá. Miatta. Érte is. Víz László - a Torinói lepelről közreadott eszmefuttatása mái' túl van a tizedik kiadáson — ismét megkísérli a lehetetlent: nyomába ered egy csodának, amely nyolc évvel a milánói türelmi edik- tum kiadása előtt, tehát 305-ben esett meg. Ekkor szenvedett vértanúságot a beneventói püspök, akit az Isten abban a kegyben részesített, hogy vére máig tartóan - ellentmondva a tudomány sok-sok ágának — kiszáradt, megszilárdult állapotát folyékonnyá váltja évente három időpontban, éspedig a szent évente megült három ünnepén. Víz László nem a pietisztikus mindenhivés szintjéről indul el megközelíteni témáját. A 305-ös dátum aktualitása jószerével a könyv közepére esik. Az élvezetes stílusban megpörgetett történeti áttekintés építi fel lélektanilag az utat Nápolyig, a Szent tiszteletéig, a vértanuk áldozatvállalásán át addig a meggyőződésig, hogy a hitért érdemes, sőt szükséges feláldozni az életünket. Aki csak a „történelmi felvezetést”, látványos és színes előadást venné észre mindabban, amit a vértanúkról, a keresztények VI. évfolyam 1996. március # 1. szám
