Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - SZÍNHÁZ - III. Richárd - Csendes László
ellenére, hogy a társulat egyik legjobban és legszebben beszélő tagja, nemhiába Márai városában tanulta meg ezt az idomát, nemcsak arra kapcsolódunk, amit és ahogyan „kitárja" pokolian agyafúrt szövegét, hanem arra is, ahogyan teszi-veszi magát. Ahogyan a kacskává játszott lábával ritmust, dallamot vált, ahhoz képest, milyen irányban, kivel szemben, vagy kiért közeledik. Mert nem őhozzá érkeznek, ő megy mindennek, mindenkinek elébe. Nem rendelkezik annyi türelemmel, hogy a következő pillanatot bevárja, lohol elébe. Kacskán, kegyetlen, irtózatos önzéssel és fékezhetetlen érvényesülni-vágyással. Nem tudom levenni róla a szemem. Azt számolom, mikor és hogyan köti össze a támadó élű mondatok alatti testmozgását azzal a másfajta ritmussal, amikor majd megszerzi magának a nőket sorban, sorban, mint a hentesnél szokták a háziasszonyok a szépen mosolygó copákot. Mert lenne, volna benne éhség, vágyódás a szeretetre, következésképp annak egy emeltebb formájára is, a szerelemre, de csak vér és fenyegetés árán kényszerítheti ki Lady Annából és a többiekből is, hogy engedelmeskedjenek neki. Hét vagy nyolc ritmus váltásáig számoltam ezt a mozgási zeneiséget, ezeket a tudatos formációkat, amikor a szájából kilépő szavak mellé, mögé, alája, hol lomhán, esetlenül, hol a hiéna-mozgás simaságával tör célja felé, azaz el akarja kapni áldozatát. És ebben a szóban és mozgásban áradó retorikában nincs repedés, nincs visszaesés. (Magam is csak ülök a zsöllyében, a néhány felnőtt és a párszáz tizenéves között, akik ugyanolyan foglyaként ennek a nagy alakításnak, pisszenés, a színpadtól való pillanatnyi elszakadás nélkül élik át azt, amit ez a Richárd elmond nekik az emberi gonoszságról. Amely nemcsak az ő, a gnóm sajátja, de benne lakozik mindenkiben, hiszen Buckingham hercegtől a második bérgyilkosig a késztetés, „az emberi indok” - velejárója az életnek, - nem is kell asszociálnunk csak a mai történetekre!) Mire kijöttem a színházból, továbbfolyt bennem a játék. Pihentetőül az is eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt, még a Lócsiszár nagy sikere után (Sütő-darabról beszélek), baráti-szakmai csevegéssel múlattuk az időt a színész-büfé táján. Akkor Csendes olyasmit mondott, hogy egy Shakespeare-sorozatra gondol már régen, monológok, jelentek, sorozatára - mert a párviadalokban éli ki magát igazán, amikor a másikat le lehet győzni -, amiben a maga módján bemutatná, hogyan élte-éli meg Shakespeare-t, azt az embert, aki a reneszánsz véresnek is tűnő forgatagában képek sorával mutatta meg a hatalomnak, mennyire aljas, annak ellenére, hogy Isten kegyelméből ültek a trónon, vagy a trón közelében. Most biztatnám. A színházat is arra, hogy ezt a III. Richárdot vegyék fel filmszalagra, hangsúlyozottan, több oldalról fülelve-fígyelve a mozgás - a mozgás! - és a szöveg dramaturgiai egységét, azt a páratlan egybeesést, ahogyan a drámaköltő verses szövege, a szövegek váltásai egybeesnek azokkal a mozgási, pantomimiai trükkökkel, ötletekkel, amiket nem lehet megtanulni, csak nézni. Mert Csendesben az a legnagyobb érték, hogy belülről támad fel benne a vihar és elkezd fújni annak az előszele, két-három gesztus után már mindenki tudja a zsöllyében, hogy a lélek dühe elől nem lehet bezárkózni. - Különben is, nem szabad elengedni a múló időből a tapasztalatot, amit ez a művész teremthet, teremt és felkínál. Oktatni kell ezt a fajta színjátszást, mert ilyen bőséggel áradó és magas fokon egyéniséget, sokszínűséget ritkán kapunk. S ha sok más szempont mellett ennek a színháznak meg kell becsülnie magát, az azért is erkölcsi kötelesség, mert ilyen karakterek mellett nőhetnek naggyá a Tunyogi Péterek meg a Dimanopulu Afroditék. A III. Richárd a társulat és Gáli László fénylő emlékű tűzijátéka. VI. # évfolyam 1996. december hó # 4. szám 59
