Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 4. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Színek és évszakok (Lénárt Andorné kiállításáról)
Színek és évszakok (Lénárt Andorné kiállításáról) A meghívó, az arra felrakott idézetek, bölcs gondolatok, vallomás-szerű mondatok bevilágítanak az alkotói lélek legmélyére is. Ha a szöveget nem játékként, netán reklámként teszik fel a papírra. Lénárt Andorné esetében a legkomolyabban kell vennünk a kafkai idézetet, amit használ. Annak is az utolsó mondatát: „Hogy múlik el, hova jut az ember, mennyi néma titok!...” Kafka felkiáltójelet tesz a szavak után, nem kérdőjelet. És a felkiáltójellel ad választ a töprengés végzetesnek is mondható terhét eloszlatandó. Lénárt Andorné kései, de nem elkésett összefoglalásként rakta ki közszemlére képeit és grafikáit. Tanárember, egri származék, itt élte le élete nagy részét, a rokonszenves és komoly tudású egri muzeológus özvegye. Gyermeki már élik a maguk saját életét, ő meg - egyedül. A szakma, a festés, a rajz témája a család, az emberi test meg az emberi lélek. Szelíden, amolyan őszi-sárgásan, mert ebben a Bükkalji fészekben minden jelenség egy kicsit barokkos. Mintha a sárga, vagy annak ezernyi árnyalata, nekünk, gyökerekig egrieknek az alapszínünk lenne. Mint a zenében a normál á, az alaphang: eligazodásunk itt indul és ide tér vissza. Ha Lénárt Andorné kilép a lakásából, száz méterrel lejjebb, a patak partján találja az Érsek-kertet, rendezett és már valóban megkomponált részeivel - most a sport-létesítményektől tekintsünk el! - belső kiskertjeivel, udvaraival, lugasaival. Ahol lehet leülni, sétálni, mozogva és mozdulatlanul elmélkedni. A madarak, rigók, miegyebek, a harkály meg a haszontalanabbak is, a bagolyt is ide sorolnám, nem zavarnak meg szerelmes és kevésbé felajzott fecsegésükkel. Inkább felindítanak, emlékeztetnek a rokonságra, hogy mi is, gyarló emberek tesszük a magunk dolgát, tűrjük a ránk zúduló végzetet, amit nem mindig értünk. Vagy úgy teszünk, mintha nem akarnánk érteni. Jelezzük ittlétünket, hol ezzel, hol amazzal. Mint most Lénárt Andorné. Tavasszal, nyárral, ősszel, lombbal, virággal, a vihar felbődülésével, a szenny lerakódásával, a fény kibomlásával. Mert a világ, a mi világunk is ennyi mindenből áll. És mi „csak” arra valók vagyunk, hogy mindezt végigéljük, elraktározzuk, lelki tartalmat készítsünk belőle a magunk számára. Csak magunknak? Nem, nem! Mi eszközök vagyunk mindannyian arra, hogy hasznosak legyünk. És azok is maradjunk. Hogy szeressünk és hogy szeretve legyünk. Ezért figyelmeztetünk mindenkit gondolattal, szóval, cselekedettel, festménnyel, grafikával, hogy ne mulasszon el élni, megélni. És ha van mit adnia még ezenfelül is, a szépséget, a jóságot és az igazságot vallja meg. A maga módján, a maga körén belül. Akkor is, ha nagyon egyedül érzi magát. Ahogy ezt most Lénárt Andorné tette. Teszi a jövőben is. 56 VI. évfolyam # 1996. december hó # 4. szám
