Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Gál Elemér: Kegyetlen kritika
- Hülye! Banditából soha sincs egy! Ez a valóság! Hát még ennyit se tudsz, és írónak nevezed magad? Bumm!!! Lőtt a főnök. Kukac jobb fölét találta el. Nem vérzett nagyon.- Tovább! hangzott a kemény biztatás. - Jellemezzed, milyen volt a banda? Kukac Károly vérző fülét fájlalta, de világért se nyúlt volna hozzá, hanem folytatta.- Ez a banda hősies volt... Nagyon hős. Híre járt a világon. Délceg legények voltak. Még a seriff lányának is tetszettek. Különösen a főnök tetszett a lánynak, mert elegáns, tiszta volt, mint a patyolat. Durrant megint a pisztoly. Most a bal fülét találta el.- Te ökör! Láttál-e elegáns bandafőnököt, aki még ráadásul tiszta is? Nézd a mancsom, nézzed, milyen piszkos. Kesztyű van rajta a hónapos piszokból, benne még a retek is kikelne. Látod-e? Ez a valóság! Szagold! Érzed ugye?... És hogy megtanuld az igazi valóságot, nesze még egy ólom a lábadba, hogy ne botorkálj máskor a fellegekben! És durrantott egyet éppen a lábfejébe. Azzal a valóság talajához szögezte, keményen. Most máj' csak arról fog beszélni, amiiől biztosan tudja, hogy valóság. I lát ebben a szellemben folytatta:- A préri fölött sütött a nap. A nap forró volt. A föld is az... De az ég az nem... A levegő is fonó volt... Minden fonó volt... A lovak, az emberek, füvek és fák... fák?... nem, a fák nem... azok nincsenek a préiin.- Elég a badarságból! — ordított magából kikelve a főnök. — Ezt a bolond is tudja! Nem vagyok kíváncsi eire. Valami olyat mesélj, amit mi nem tudunk! Élted?... És hogy ki ne szálljon a fejedből, most kapsz egyet a hasadba! Csattan a pisztoly és fütyül a golyó az író gyomrába. Nem éizett fájdalmat, de pokoli kínokra maszkírozta magát, hogy hősiességének látszódjon, így nagyobb hitele lesz a meséjének. Kínosan vigyázott a stílusos beszédre.- Szóval, a préri rekkenő fonósága elviselhetetlen, de a vadnyugat viharaiban edzett legények fel se veszik. Leperegnek róluk a tűző sugarak, mint valami homokszemek. Vajon miért?... Mert ruhá- zatukkal jól alkalmazkodnak a viszonyokhoz. Ismeiik a természeti törvényeket, a hőfejlődés okát, a fel- melegedés és lehűlés folyamatát, a nehézkedési törvényt...- Essen beléd a nehézség! oidított a főnök. — Nem tudományos előadást akarok, hanem irodalmat. Mű-vé-sze-tet! Érted? Hát ezt én kell mondjam neked? Én tanítsalak eirc? Na, megállj te lite- rátus csaló! Emelte a pisztolyt és tüzelt. Fogyhatatlanul sok töltény volt abban a coltban, amit nem is kellett tölteni, csak okádta a tüzet, mint filmekben. Szegény Kukac véizett, patakzott belőle a vörös lé, de most nem volt fájdalma, azért keserves pofákat vágott hozzá, hogy szánalmat keltsen, vigyázva, nehogy eliöhögje magát. Csodálta saját magát, nem értette, hogy gyáva ember létére, miként tud ilyen hősiesen viselkedni? Hát illedelmesen halingott, mint ahogy a szeikesztőségekben szokott, és folytatta művészien:- Ragyogott, ott messze fent a kéklő palástos égbolton a csillogva szikrázó napfény, a forró szemű nap leánya, aki gyilkos tűznyilaival átdöfte tíz élet szívét fákon, világon, állaton, emberen, de csak egyet nem tudott ledöfni: a bandát... Miért nem? Mert a nap leánya félt tőlük.- Te marha! — ugrott a főnök. - Művészet ez neked? Értelmetlen szóhalmaz! Csupa szóvirág! De most aztán elég legyen! Ha így mesélnél egy napon át, nem volna annyi töltény egész Vadnyugaton, hogy illendően figyelmeztesselek! Hát, inkább megadom neked a kegyelemdöfést. Látom, kínszenvedés neked az írói mestei'ség, hát felmentelek ez alól. Ne mondd, hogy szívtelen vagyok. Fogta mindkét pisztolyát és az utolsó golyókat Kukac Károly fejébe eresztette.
