Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - KÖZÉLET - ’96 - Magyarország Jubileumi fesztivál Egerben
azt a lelkiséget, amiben ma élünk. Ami valamilyen jövőt ígér, hív elő ebben a nem -rózsás állapotunkban. Ahol és amikor még az ünneplés módja, ideje, lehetősége, szükségessége is nemcsak elfojtott vitatéma, de alku. És nemcsak eszmei, erkölcsi,de anyagi szinten is. Hogy a megvalósítás, mármint az ünnepi megemlékezés főbb és mellékesebb szereplőiről ne is beszéljünk. (Annyi jó és idétlen kezdeményezés, elképzelés ment itt füstbe ebben a kérdésben az utolsó két esztendőben, hogy akkor teszünk jót, ha nem bolygatjuk mindazt, ami történt!) A második indok: részt venni valami módon az ünneplésben. Itt, vidéken, Egerben, ahol néha úgy látszik, a főváros és a benne lakó irányítók fel se tételezik, hogy rajtuk kívül másik része, területe akadhat ennek a magyar glóbusznak. Ahol alkotások is születhetnek. Kátai László tehát elgondolta: itt van ez a harminc sor, amely 1844. november 20. előtt keletkezett, olyan fohászkodás, amelynek minden strófáját az „Isten segíts!” vezeti be. Ez eléggé himnikus hangütés, felszólítás, amit a nép mindig is értett, főleg, ha bajban leiedzett. Vörösmarty hol a királyok istenét, hol a népekét, hol az országokét, hol meg a szabadságét, végtére meg a „mindenható egyesség istené”-t szólítja. Tudja is, hogy ezeket a megszólításokat sokan együtt sóhajtják-harsogják vele, mert itt, ezen a tájon és főleg magyarul, a magyaroknak több okuk támad a sóhajtásra, mint másoknak, máshol. Kátai László talán a zsolozsmázó szerzetesekre is gondolt, amikor a harsogó isten-hívás ellenére nyugodtabb lejtésű zsolozsmát írt a veretes sorokra. Talán azért is, hogy a vers végső kívánsága szerint „nemzetünknek mindenik nyomára / Ragyogjon emberméltóság sugára.” Ezt a költő által is nyomatékos helyen emlegetett emberméltóságot nagyon hangsúlyoznánk! Sok szorítás között élő, magyarul beszélő és érző kortársunkban mintha ennek a fogalomnak, a fogalom tartalmának mára mintha csak az árnyéka maradt volna. Vagy az se! A koptató idő, a nyűvő évtizedek, a növekvő terhek, a szennyeződő testi és lelki állapot fáradttá, elhasználttá, hajlott tartásává tették e népet? Kell hát valamilyen buzdítás. Valahonnan ki kell teremteni, elő kell hívni a nemzet őr-lelkét, hogy ez az egyre fogyatkozó közösség végre magára találna! A középkori zsolozsmázók lelkét csempészné ide hangsoraival Kátai László, bevallottan is az emberi hangra, a szájakból kiömlő sóhajokra bízva azt, amit ő megélt. Amit felgerjesztett magában, ha már 1996-ban az 1896-os mintát utánozni igyekeztünk. A két együttes, a MOVENDO és az Egri Szimfonikus Zenekar sokat tett az ősbemutató sikeréért. Szabóné Vass Márta felkészítette énekeseit, hogy megbirkózzanak az egri bazilika térségeivel és akusztikájával. És ha az énekelt szöveg nem minden részletében jutott el a koncertközönség tudatához, nem nekik róható fel. Másrészt a nem nagylétszámú vegyeskar hanganyagát többször „túlszárnyalta" a zenekar dinamikája, bár a vezénylő Szabó Sipos Máté a vokális és hangszeres zenei rész egyensúlyban tartására törekedett. (Alkalomadtán elő kell venni a művet, kísérletet kell tennie a két együttesnek, hátha a Minorita-templomban, vagy a Ferenceseknél tisztábban és egyérteműbben szólaltatható meg ez a modern, de modernségében is archaizáló, három strófával, háromszor ismétlést is hozó dallam.) Az megint más kérdés, hogy ez a széles lejtésű Amen hogyan szerveződik a jóval nyugodtabb ritmikához. Ez az ősbemutató egyik örömünk a millecentenárium évében, itt, a magyar barokk egyik fellegvárában. VI. évfolyam 1996. szeptember hó * 3. szám 53
