Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Renn Oszkár: Pillanatképek
Megérkeztek a Senátor-házhoz. Az ausztráliai kiszállt, megköszönte a kíséretet, megölelve egymást elbúcsúztak, mert délután utazik Ferihegyre és onnan este repül új hazájába. A szokatlanul gyors elköszönés pillanatait is áthatotta a temetői emlékáradat okozta zavarodottság. Sok hónap telt el. Az egri osztálytárs telefonja egy este megszólalt, Ausztrália jelentkezett. Kissé mentegetődző, talán megkönnyebbült, talán felszabadultabb hang közölte: „Spontán abortusz miatt nem született meg a gyermek, ő nagyon súlyos szívbetegségben halt meg.” Eger, 1996. aug. 5. 7\ szurkáló ember. Már javában tavasz volt. A Hatvani kapu tér két emlékművet ölelő parkja a sok esőtől frissen zöldellt. Még az 56-os emlékmű mellé ültetett tuják is életre kaptak. A kora délelőtt napsütésében a sok zöldből fényes-fehéren mutatott az égre a 60-as ezred emlékmű obe- liszkje. A Deák Ferenc útról, a veszélyes útkanyaron át, egy elegáns fiatalasszony sietős léptekkel húzta kisfiát az emlékmű mögötti biztonságos járdára. Mikor felléptek az úttestről a veszélytelen sétaútra, a kislegény kiszakította kezét édesanyja fogásából és előredőlve megiramodott. No nem a mamája által kívánt irányba, hanem az átlós út melletti pihenőpadot megcélozva, miközben kezéből a már üres cukroszacskót a lebbenő hátszél jócskán előresodorta. A kis szőke nagy lendülete egyszerre megtört, hirtelen lefékezett, megállt és tágranyílt szemeivel a néhány lépésnyire ügyködő férfi mozdulatait követte. Az ember, akit figyelt, ősz hajú, idős úr, kissé viseltes ruhában, rezzenéstelen arccal, kiszámított és pontos mozdulatokkal, szegvégű botjával szurkába fel a szétszórt papír-, és fóliazacskókat, hulladékokat, cigarettavégeket. Még egy-két laposra taposott, egykoron sörös fémdobozt is. A felszurkált szemetet lassú, de határozott léptekkel a hulladékgyűjtőhöz vitte, gyakorlott technikával a gyűjtő peremével az acélhegyről belehúzatta a tárolóba, majd visszament és az elhagyott helytől folytatta a szurkálást. A fiúcska zacskója is a szurkáló bot áldozata lett. A kicsi csak állt meredten és nézte a műveletet. A türelmetlen anyuka már csaknem kisfia mögé ért, hívogatva a legénykét, visszatérítendő a helyes menetirányba, amikor az ő szeme is megakadt a szurkáló emberen. Szemében csodálkozás, arcán meglepetés, tartásán valamiféle kérdő meghökkenés látszott, miközben az öregúr, nem törődve a figyelőkkel, monoton mozdulatokkal folytatta a parktisztogatás e sajátos, önként vállalt módját és szurkált tovább. Az anyuka elvarázsolt pillanata máris végétért, és hívta a kezeslábasba öltöztetett kis- legényt: „Gyere már, Tomika, sietnünk kell!” A kicsi, még mindig mereven figyelve a bácsit, 28 VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám
