Hevesi Napló, 6. évfolyam (1996)
1996 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Gérecz Attila verse: Szamóca ért a lejtőn
Qérecz Attila (’56 mártírja) A jubileumok esztendejében sem szabad megfeledkeznünk azokról a tehetségekről, akiket 56 viharos forgatagában, annak előszelében őröltek áldozattá a börtöncellákban. Most, az 1955 januárjában, Vácott írt lírai gondolatokat közöljük Gérecz Attilától: mert örök a fiatalság! Szamóca ért a lejtőn Szerelmek éjjelét magamba járom. Csak fönt a hold kísér a fák között, s a bársony ég, amint a holdsugáron sötét szemed színébe öltözött. Az arcodat már álmomban se látom; a messzeség homálya elfedett, de érezlek, ha szél borong a fákon, s az éjtől visszakérem lelkedet. „Szerelmet, hold! - találsz-e még szemében? Ölén kigyúlsz-e, bársony éjszaka?...” A sápadt hold tagadva int az égen, s hajamba dért vegyít az éj fagya. Emlékszem, egyszer így borult a tájra a tél. Kristály pelyhekben hó esett, s mint bűvös csók rogyott hajadra, szádra, eléd borulva, óva léptedet. Te szánkóztál, arcod kigyúlt a szélben. S én állva házatoknak udvarán - bátortalan legényke - félve kértem: „Engedj suhanni véled, kisleány!” Majd nyár lett és szamóca ért a lejtőn. Kirándultunk. S titokban lestelek, amint a bíbor esti fény, megejtőn, ruhácskádból kilopja testedet. Úgy vágyom rád, mint akkor, ott az erdőn. VI. évfolyam 1996. szeptember hó # 3. szám 13
